Gyengéim, a sportolók [SZÜNETEL]

Huszonhetedik(2) fejezet

LARA

Igazából nem csodálkoztam volna ha nemet mond. Egész héten csendben voltunk mindketten, egyáltalán nem beszéltünk egymással. Sokat gondolkoztam azon hogy írjak-e neki, de végül mindig ott kötöttem ki hogy mégis mit? "Hé egyébként akkor mi most járunk?" Éppen ezért meglepett amikor újra megszólalt.

-Menjünk.-nézett le rám. Nem tudtam különösebben semmit leolvasni az arcáról, nem tudtam hogy vajon tényleg jönni akar-e vagy csak udvariasságból teszi. Végül elengedtem az egészet, beletörődtem hogy most bizony vagy életem egyik legjobb vagy legrosszabb napja következik.

Eleinte csendben sétáltunk egymás mellett, nem volt különösebben kínos a csend, de őszinten szólva engem már baromira idegesített. Hagyni akartam az egész beszélgetést, átugrani, csak újra meg akartam csókolni és elfelejteni mindent ami eddig történt. Óvatosan megráztam a fejem.

-Mi jár a fejedben?-kérdezte.

-Szerintem mindkettőnknek ugyanaz jár a fejében.-válaszoltam kis idő múlva, amikor azon kaptam magam hogy ismerős útra térünk. Megtorpantam, Kristóf pedig szintén megállt mellettem.

-Akkor szerintem jobb ha minél előbb megbeszéljük.-válaszolta, és kinyújtotta a karját, ezzel mutatva hogy menjek én előre. Óvatosan lépkedtem előre a meredek és keskeny földúton, egészen addig amíg fel nem tűnt előttem a gyönyörű táj. A múltkorihoz képest most a lemenő nap fényét törte a Duna tükre, az eget pedig csodaszép rózsaszín árnyalatok festették be. 

-Majdnem olyan mint a múltkor.-állt meg mellettem a fiú. Zsebretett kézzel vizslatta az előtte fekvő várost.

-Majdnem.-húztam el a számat. Annyi minden nyomta a mellkasomat, mégis fogalmam se volt hogy mit mondjak. 

-Ha gondolod...-szólalt meg újra pár perc múlva, és felém fordult.-..megcsinálhatjuk hogy ugyan olyan legyen.-fejezte be, nekem pedig kihagyott egy ütemet a szívem. A gyomrom fel-le liftezett, és próbáltam feldolgozni az egész helyzetet, amikor hirtelen újra megszólalt.

-Most le van némítva a telóm.-mosolyodott el óvatosan, én pedig részben a feszültségtől elnevettem magam. Nem akartam tovább várni, most én voltam a bátrabb, és két oldalt megfogva a pólóját magamhoz húztam.

Egyből levágta hogy mit akarok. Ez most egyáltalán nem olyan volt mint a múltkor. Ez a csók nem óvatos volt, hanem gyors és szenvedélyes. Átkarolta a derekamat és mégjobban magához húzott, amíg már szinte majdnem elértük azt az állapotot mint amikor a falhoz szorított.

Egyik kezemet a vállára raktam, a másikkal pedig beletúrtam barna hajába. Egy darabig így álltunk és egymást faltuk, csak akkor váltunk el amikor már nagyon elhasználódott körülöttünk a levegő. Kipirosodott arccal és lihegve néztünk egymásra.

Annyira gyorsan történt minden, még mindig próbáltam feldolgozni. Nyaka köré tettem mind a két kezemet és a mellkasára hajtottam a fejemet. Erősen szorítottam magamhoz, mintha attól féltem volna hogy egyszer csak eltűnik a kezeim közül. Lehunytam a szemeimet és magamba szívtam eszméletlen jó illatát. 

-Akkor szerintem ezt megbeszéltük.-hallottam mély hangját miközben szíve hasonlóan gyorsan dobogott fülem alatt mint nekem. Halkan elnevettem magam. Nem akartam hogy ennek a pillanatnak bármikor vége legyen. Óvatosan felegyenesedtem és a gyönyörű világos barna szemeibe néztem.

-Szóval most akkor mi..-kezdtem volna bele az ominózus kérdésben amikor elakadtam.

-Igazad van.-engedett el és megfogta az egyik kezemet.-Lara Smith.-megköszörülte a torkát ahogy kimondta a nevemet.-Leszel a barátnőm?-húzta mosolyra a száját nekem pedig az egekig ugrott a pulzusom.

-Igen.-csak ennyit tudtam kinyögni heves bólogatás közepette. Egy óvatos csókot nyomott a kezemre. Fülig érő szájjal húztam ismét magamhoz.