Gyengéim, a sportolók [SZÜNETEL]

Huszonhetedik fejezet

KRISTÓF

Éppen a konyhában ültem, teljesen belemerülve a gondolataimba. Pont az ebédet készültünk befejezni anyával és Lilivel. Ők ketten valami tv reklámról beszélgettek, én csak csendben fogyasztottam az ételt miközben az élet nagy dolgain gondolkoztam. 

Kellemes, napos vasárnap délután volt, azonban én mégis magam alatt éreztem magamat. Nem igazán tudnám megmondani, hogy ez miért volt így. 

-Kristóf?-nézett rám kérdőn anya mire összerezzentem.-Csörög a telefonod.-folytatta egyből kicsit még mindig kérdő hangnemben, én pedig csak ekkor realizáltam, hogy valóban rezeg az asztalon.

Gyorsan felpattantam az asztaltól, majd ránéztem a képernyőre hogy ki keres ilyenkor. Liam feje világított a képernyőm, engem pedig boldogság érzése fogott el és egyből a fülemhez emeltem a telefont. 

-Cső haver!-köszöntem neki lelkesen.

-Ember, azt hittem már sose veszed fel.-nevetett a másik oldalon.

-Már visszaértetek Magyarországra?-kérdeztem tőle a teljesen egyértelmű kérdést, ugyanis Amerikából nem telefonáltunk. Üzenetben beszéltünk néha, azonban ezt is nehéz volt megoldani ekkora időeltolódás mellett. 

-Aha már itthon vagyunk pár órája. Lénával találkoztam, de jönnek át a lányok nem sokára Larához ezért gyűlhetnénk mi is.-Lara nevének említésére hatalmasat dobbant a szívem. Egészen azóta nem beszéltünk egymással mióta megcsókoltam őt azon a kilátón. 

-Ne legyél annyira lelkes, teljesen offon van, kiütötte a jetlag.-mintha csak a gondolataimat olvasta volna.

-Mikorra legyek ott?-hagytam teljesen figyelmen kívül az előbbi megjegyzését.

-Hát amikorra akarsz, indulhatsz is.-válaszolta és letette a telefont. Mosolyogva mentem vissza az ebédlőasztalhoz.

-Minden oké?-kérdezte anya ahogy visszaültem a helyemre.

-Persze. Átmehetek Liamhez?-tértem rögtön a tárgyra. Anya csak egy halvány mosollyal jelezte hogy igen. Felrohantam az emeletre, levetkőztem és felvettem egy kosárlabda mezt valamint egy térdig érő szürke pamut nadrágot.

Izgatottan mentem vissza a földszintre, felvettem a cipőmet és már indultam is a buszhoz. Csak egy hétig nem találkoztam a barátommal, mégis úgy tűnt mintha egy hónap lett volna. Egy délután összefutottunk a többiekkel Szilárdék házában, de nem volt az igazi Liam nélkül.

A kora szeptemberi forróságban szerencsére nem kellett nyomorogni a buszon, nem sokan mozdultak ki ottonhról vasárnap délután. Pár buszmegálló múlva leszálltam, és az utcájukba befordulva egy ismerős alakot láttam közeledni. 

-Szia Kristóf.-köszönt nekem Noémi egy kicsit közelebb érve.

-Hali. Te is Liamhez jössz?-sétáltam tovább mellette a ház felé közeledve.

-Léna hívott hogy jöjjek át, de igazából nem tudom miért.-vonta meg a vállát.

-Hogy-hogy nem tudod miért?-kérdeztem.

-Hát, Léna úgyis Liammel lesz, rajtuk kívül pedig csak srácok jönnek. Larát pedig kiütötte a jetlag és alszik.-magyarázta el a helyzetét.

-Szerintem ezen nem kell aggódnod.-gondoltam át a mondandóját.-Előbb utóbb úgyis felkel, addig pedig velünk leszel, biztos nem fogsz unatkozni.-mosolyogtam rá megnyugtatóan.

Ahogy befejeztem a mondatot, meg is érkeztünk az ikrek házához. Belöktük a fekete vaskaput, és elindultunk a bejárati ajtó felé. Még be se csöngettünk amikor már nyílt is előttünk. Liam anyukája állt mögötte.