Gyengéim, a sportolók [SZÜNETEL]

Huszonhatodik fejezet

LARA

-Megcsókolt?!-tátotta a száját Noémi. A szobámban ültünk, én az ágyon a térdeimet felhúzva, Noémi előttem a babzsákon Léna a kanapén és időközben előkerült Adri is aki ugyan összeszűrte a levet egy fiúval de nem jutottak végül sehova ezért visszajött hozzám.

Miután Szilárdot elvitték a kórházba senki nem akart hazaindulni ezért itt maradtunk négyen lányok plusz Dylan aki az ágy másik felében nyújtózkodott. Elég hamar kiderült hogy aludni nem fogunk ugyanis hirtelen mindenkit az érdekelt mit csináltunk már megint ketten eltűnve Kristóffal, ezúttal viszont úgy tűnik nem azt a választ kapták amire számítottak.

-Ez most full komoly?-nézett rám Léna.

-Hát már eléggé ideje volt.-vonta meg a vállát Adri mire mindhárman felé kaptuk a fejünket.-Mi van?-nézett körbe kérdőn amikor látta rajtunk az értetlenséget.-Olyan szexuális feszültség van köztetek hogy néha kedvem lett volna elvágni.-magyarázta én pedig egyre inkább nem értettem a dolgot.

Biztos idegesíthette mert nem adta fel.-Tényleg csak nekem tűnt fel hogy amikor ezek ketten bármikor egymás öt méteres körzetében vannak olyan forróság lesz hogy már nekem kellemetlen?-hitetlenkedett és a másik két lány ekkor már kezdett vele egyet érteni.

-Mondjuk ebben igaza van.-adott neki igazat Noémi. Eszembe jutott amikor nyár elején egyik nap megelégelte azt hogy folyamatosan kerülöm, és egy kicsit sajátos módon kért bocsánatot a konyhában én pedig egyből elvörösödtem erre a gondolatra.

-Nanana.-egyenesedett fel Adri.-Mi jutott eszedbe?-kérdezte gyanakvóan. A feszültség miatt csak elnevettem magam, de végül beadtam a derekamat és elmeséltem nekik. Kifejtettem minden részletet amit csak lehetett, ők pedig hol csodálkozva hol elborzadva hallgattak. 

-Wow.-ez volt az első reakció Noémitől, én pedig csak bólogattam. 

-És ezt eddig miért nem mesélted?-húzta fel egyik szemöldökét kérdőn Adri. 

-Mert én se tudtam hova tenni.-harapdáltam a szám szélét. 

-Egyértelmű hogy szerelmes beléd, hogy érted hogy nem tudod hova tenni?-próbálta értelmezni a kérdést Léna.

-De épp ezaz, néha úgy érzem a csillagokat is lehozná néha meg napokig rám se nézne.-dőltem hátra és eltakartam a szemeimet a kezemmel. Vegyes érzések kavarogtak bennem, és ez nagyon nem tetszett. 

-Szerintem csak nagyon nagyon óvatos akar lenni.-gondolkozott hangosan Adri.

-Vagyon nagyon könnyen jön zavarba.-folytatta Noémi.

-Esetleg csak keresi a tökéletes alkalmat.-fejezte be Léna. 

-Hát igen ez a másik probléma.-húztam el a számat keserűen.-Anyáék pár óra múlva jönnek haza és megyünk is ki a reptérre.

-Meddig is lesztek kint?-kérdezte Léna.

-Szeptember első vasárnapján jövünk vissza.-válaszoltam.-Hazaérünk vasárnap este másnap egyből kezdünk egy bajnokival.-nevettem el magam kínomban ismét, ennél rosszabbul nehezebben számolhattunk volna ki. 

-Különben meg jövőre mostmár igazán jöhetnél velünk.-néztem Lénára.-Legalább nem unnám szét az agyam.

-Nincsenek kint ismerősök?-szólalt meg egy kis idő után Noémi.

-Van néhány ember akit ismerek, de ők is most utaznak Kentuckyba meg Coloradoba meg mit tudom én. Egy valaki maradt csak Kaliforniában.-vázoltam fel röviden a sztorit. Ebben a pillanatban hallottam az ajtó kinyílását és a szüleim jókedvű fecsegését. Rögtön felpattantam és lerobogtam a földszintre.

-Szia kicsim.-mosolygott rám anya.-Sziasztok lányok.-köszönt a többieknek is ők pedig viszonozták a gesztust.

-Sziasztok, anya apa ne ijedjetek meg, Liam reggel bement a kórházba..-hadartam ők pedig teljesen elfehéredtek.-de nincs semmi baja!-tettem hozzá gyorsan.

-Mi? Mi történt?-kérdezte apa kicsit indulatosan. 

-Egyik barátunknak volt egy kis nézeteltérése valakivel és hát nem jött ki belőle olyan jól.-vakartam a fejem a hátulját zavaromban.-Én is már csak a végére értem ide, de szerintem agyrázkódása lehetett ezért inkább mentőket hívtam.-fejeztem be a történetet.

-Hova vitték be?-vette ki újra a kocsikulcsát apa a szekrényből. Elmondtam neki a címet ő pedig azzal a lendülettel vissza is ült a kocsiba.

-De mi történt egyébként?-kíváncsiskodott egyből anya és leültünk mind az öten a konyhaasztalhoz. 

-Megint a rossz fiút fogtam ki.-sóhajtott egy nagyot Noémi.

-Amekkora gyökér volt, már a legelején látszott rajta hogy nem egy álompasi.-forgatta a szemeit dühösen Adri.

-Igen én is egyből erre gondoltam amikor bemutattad.-tettem hozzá én is.

-Szilárd még így is előbb észre vette mint én. Nekem kellett volna orrbavágnom.-mérgelődött Noémi. Anya csak mosolygott, úgy tűnt mintha valamin gondolkodna. Érdeklődve vizsgáltam az arcát, olyan volt mintha ő tudott volna valamit amit mi nem, és ezt nem értettem. 

-Tudod kicsim, néha pont azok a fiúk szeretnének a legjobban akikről eszedbe se jutna.-kacsintott anya Noémire, majd felállt az asztaltól. Mindannyian furán néztünk rá, aztán egymásra is. 

-Lara te összepakoltál már?-kérdezte miközben elindult fel az emeletre. Válaszolni már nem tudtam ugyanis ő eltűnt odafent. Elköszöntem a lányoktól akik indultak hazafelé aludni, nekem pedig már időm se lett volna rá mert órákon belül száll fel a gépünk.

Előkaptam mind a két bőröndömet a szekrényem tetejéről és már kellő rutinnal kezdtem el pakolni. A kisebbik bőröndbe mindig az olyan dolgok kerülnek mint például tusfürdő fogkefe és fürdőruha, a nagyba pedig már csak a ruháknak kell elég helyet szorítanom.

Két hétre kell jó pár szett még akkor is ha a nyaralóban is tudunk majd ruhákat mosni. Nagyjából háromnegyed óra alatt mindent elkészítettem amit kell, ez idő alatt testvérem is hazajött apával a kórházból. Kristófot nem láttam, nem tudtam eldönteni hogy szeretném-e vagy sem.

 Gondolkoztam rajta hogy írjak-e neki üzenetet vagy sem, de az őszintét megvallva egy kicsit féltem hogy mi lenne a reakciója. Próbáltam nem ezen agyalni, nagy nehezen lecipeltem a bőröndöket a földszintre a többi mellé, és összeszedtem Dylan cuccait is ugyanis őt elvisszük apa egyik munkatársához mert képtelenség lenne átutaznia az Atlanti óceánt. Rátettem a nyakörvét, kimostam a táljait és a játékait is összepakoltam. Ekkor apa is megjelent a lépcsőn.

-Kész vagy Lara?-kérdezte tőlem ahogy lerobogott két hatalmas bőrönddel a kezében. Neki elég könnyen ment. 

-Igen, és Dylan dolgait is összeszedtem.-válaszoltam és leültem a konyhapulthoz. 

-Köszi szépen.-mondta és elindult bepakolni mindent a kocsi hátuljába. Én elővettem a telefonomat és social media oldalakat pörgettem amíg össze nem gyűltünk mind a nappaliban. 

Kezdtem egyre jobban elálmosodni, de ahhoz képest nem voltam rosszul hogy nagyjából már 30 órája ébren vagyok. Kétszer ellenőriztük hogy bezártunk mindent és a riasztót is élesítettük, és még mindig volt másfél óránk a gép indulásáig ezért kényelmesen beszálltunk és elindultunk.

Elbúcsúztunk Dylantől is aki már szaladt is játszani be a másik két kutyával akik ott élnek. A repülőtéren már nehezen tartottam nyitva a szemeimet, egy teljes örökkévalóságnak tűnt eljutni a beszálló kapuig. Leadtuk a bőröndöket, majd a gépre felszállva leültem arra a helyre ahova a jegyem szólt.

Hiába helyezkedtem el az ablak mellett, ugyanabban a másodpercben le is ragadtak a szemeim. Nagyon rossz volt felkelni átszálláskor, bár még így is nagy szerencsénk van hogy csak egyszer kell átszállni. Varsóból indultunk tovább nagyjából másfél óra múlva, és már csak 13 óra utazás volt hátra Los Angelesig.