Az élet csupa meglepetés

16. rész 《Végre...》

~~~

Csodálkozva nézem, ahogy Rebecca beletalál a palánkba.

- Még meg van a fejünk. - mondja Cole és mindannyian felröhögnek. - Te jössz. - mutat rám.

- Oh, nem köszi. Valószínű, hogy betörném valakinek az orrát.

- Te is olyan kemény vagy, mint Rebecca? -kérdezi Cole.

- Nem, én egyszerűen csak béna. - felröhögök és a hajamat a fülem mögé tűröm.

- Nem is láttam, hogy be van kötve a kezed. - szólal meg Dylan, mire mindenki felém fordul.

- Csak egy apró baleset. - mondom.

- Mit csináltál? - kérdezi Cole.

- Elvágtam. Ha dobok egyet akkor leszállunk a témáról? - kérdezem, mert kezdem magamat kényelmetlenül érezni.

- Jó ötlet? - kérdezi Rebecca.

- Nem lesz semmi bajom. - mondom. Felemelem a labdát.

- Várj. Fogd így. - lép mellém Cole. - A másik kezeddel pedig csak támaszd meg.

- Oké. - felemelem és eldobom. Belement.

- Látod nem is vagy olyan béna. - nyújtja pacsira a kezét Cole. Utána Tony is kér egy pacsit.

- Lassan mennünk kell. - mondja Tony az órájára nézve.

- Gyertek csajok. A legjobb helyről nézhetitek majd. - karol át Dylan és beindulunk a terembe.

Komolyan mondom egy divatbemutatót is hamarabb meg lehetne szervezni, mint ezt a kosármeccset. Az csapatban van: Isaac, Dylan, Cole, Tony és még egy fiú. A másik csapat is felmegy a pályára. Hát a mi csapatunk jobban néz ki. Míg az ő mezük zöld és sárga, addig a mi csapatunké fekete és piros. Valamennyit értek belőle, mert a papával rengeteget néztünk ilyet a tv-ben. A két csapat feláll a vonalra. Dylan egy vele egy magas fiút fog. Cole egy nagy darab srácot, Tony egy magasat. Isaac gondolom a leggyorsabbat. Legalábbis erre következtetek. Mert, amikor engem fogott, akkor úgy futott, mint egy bika. Mikor megfújják a sípot el is kezdődik a játék. Dylan-ek sikerült elütnie a labdát Tonynak, aki tovább passzolta Cole-nak és kosarat szerzett. 1-0 ide.

~~~

Őszintén? Nem nagyon kötött le, hogy a dobálgató embereket nézzem. Rebecca minden pontnál felkiáltott, néha még engem is húzott magával. Minden éljenzésnél megvető pillantást kaptunk az ellenfél szurkolóitól. Rebecca győzedelmes vigyorral viszonozta a pillantásokat és folytatta a szurkolást.

Fél időnél kaptak egy hosszabb szünetet, mert eddig csak ivásra volt idejük. Rebeccával mi is kimentünk egy kicsit levegőzni, mert bent nagyon fülledt volt az idő. Nemsokkal utánunk a fiúk is kijöttek egy-egy kulaccsal a kezükbe.

- Jól nyomtuk, mi? - kérdezi Dylan, mikor mellénk érnek.

- Nem, borzalmasan nyomtátok. - jegyzi meg Rebecca, mire egy nagy ,,huuuu,,-zás hangzik el.

- Mégis mi vezetünk. - mondja Cole.

- Szerencse kérdése. - kontrázik rá Rebecca. Én visszafojtott mosollyal hallgatom a civakodást.

Pár perccel később a másik csapat is kijön. És egyenesen felénk tartanak.

- Ti aztán jó szarul játszotok. - jegyzi meg az egyik.

- Hát ja, a nagyanyám játszott, Isten nyugasztalja. - mondja egy másik.

- Még is mi állunk nyerésre. -mondja Cole. Isaac és Tony is feláll a padról.