Bizalmunk története / Első kötet

Hatodik fejezet

Eloise Blanche

Október 20. kedd

Charles szemben ült velem, és az előtte lévő kávét kavargatta. Legeldugottabb helyre ültünk le, mivel a Ferrari pilótát jó páran felismerték. Mindketten eszpresszót kértünk, és miközben vártunk a pincérre, Charles folyamatosan beszélt, és nem lenne szép tőlem, ha nem vallanám be, hogy nekem is megeredt a nyelvem. Olyan nagy őszinteséggel vagy éppen beleélessel beszélt, hogy elhallgattam volna órákig.

- Zongorát akarok venni –mondta hirtelen, ezzel témát váltva és erre azonnal felkaptam a fejem.

- Zongorázol? –lepődtem meg.

- Igen, még haladó fázisban vagyok –mosolyodott el.

- Én is zongoráztam! Van is otthon egy, még a nagyim tanított meg rajta játszani... Mondjuk már jó rég játszottam rajta –elszomorított a gondolat, hogy a mamám halála óta egyáltalán nem ültem le a zongorához, ennek pedig már öt éve.

- Mutassak pár felvételt? –kérdezte, bár úgy tűnt nem hiszi, hogy érdekel pedig igen is kíváncsi voltam arra hogyan játszik.

- Igen, nagyon szeretném hallani ahogy játszol –mondtam, mire felállt, én pedig beljebb csúsztam a bokszban, és leült mellém. A válunk teljesen összeért, de mintha ő ezt észre se vette volna. Kellemes, és most már ismerős illatát mélyen beszívtam, és bár nem szabadott volna, még is a mellkasomban kellemes meleg érzés áradt szét.

A telefonja galériájában megkereste az egyik videót, majd elindította és elém tolta. Csak a zongora, a keze és a lakása egy része látszódott a videón. Olyan szépen játszott, hogy megirigyeltem.

- Ez gyönyörű —tekertem vissza ahogy vége lett.

- Én írtam –mondta, mire rá néztem és az arcunk túl közel volt egymáshoz. A tekintetünk addig forrt egybe, míg az övé le nem kalandozott az ajkaimra, amitől zavarba jöttem és újra a telefonra néztem.

- Van valami, amihez nem értesz? –kérdeztem, enyhítve a levegőbe megjelenő feszültséget.

- Elég sok minden –nevette el magát, én pedig elmosolyodtam és visszaadtam a mobilt.

- Én már öt éve nem zongoráztam... Lehet nem is tudok már –húztam el az ajkam, és bár azt vártam, hogy Charles majd visszaül velem szembe, ő inkább mellettem maradt a szűk helyen, és maga elé húzta a kávéját.

- Biztosan tudsz, csak felkell eleveníteni –vette fel a csészét a kezébe.

- Lehet –sóhajtottam.

- Nincs kedved átjönni hozzám? –vetette fel a semmiből, ami elég hirtelen ért.

- Mármint segíthetnék a zongora tudásod felelevenítésében –helyesbített.

- Nem tudom –ingattam a fejem, mert hirtelen minden porcikám elakarta fogadni a meghívást, de az eszem azt diktálta, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet.

- Vagy haza is vihetlek, és te megmutathatod azt az otthoni zongorádat –dobta fel az ötletet. Valahogy ez egy fokkal jobb ötletnek tűnt. Hiszen Julia nálunk nem fog felbukkanni, de Charlesnál bármikor megteheti.

- Benne vagyok, de elfogod viselni, ha a szüleim kérdezgetnek? Imádnak beszélni –mondtam, mire halkan felnevetett.

- Szerintem túlélem –állt fel, majd a fekete dzsekijét felkapta. Én is felvettem a szövetkabátomat, és kiindultunk a kávézóból. Éppen ahogy kiléptem Charles előtt az utcára, Cittával találtam magam szembe.

- Szia...sztok –nézett felváltva ránk, mire mellé léptem mintha nem Charlesal lettem volna bent.

- Szia –köszöntem a szőkehajú lánynak.

- Hát ti? –kérdezte, és már láttam is rajta, hogy az elméleteket gyártja.

- Hm? Mi? Csak itt az ajtóba összefutottunk –hazudtam, és Charlesra néztem, akinek a jó kedve eltűnt, és a legsértettebb arckifejezést villantotta rám. Még is mit hitt? Hogy simán elmondhatjuk, hogy együtt kávéztunk? Rohadtul nem.

- Ahh értem... Beszélhetünk, Eloise? Pletykálnom kell valakivel –sóhajtotta, és karon ragadott.

- Helló, Charles –köszönt el Citta, én pedig hátra néztem a srácra, aki már háttal volt nekem, így még inteni sem tudtam.

- Tudod van Mr. Adams... –kezdte a csacsogást, de csak tompán hallottam, mert folyamatosan Charles arckifejezése járt a fejemben. Megkell értenie miért tagadtam le! Jól tudja, hogy Julia a pokolig taposna, ha megtudná, hogy a pasijával kávézgatok.

- Te figyelsz egyáltalán rám? –háborodott fel mellettem Citta.

- Igen, persze –bólintottam határozottan, de fogalmam sem volt miről van szó.

- Szerinted jó pasi? –kérdezte.

- Ki? –ráncoltam a homlokom.

- Mr. Adams! –sóhajtotta ingerülten.

- Várj, mi? Tetszik neked Mr. Adams? A fizikatanár? –ez olyan váratlanul ért, hogy fogalmam se volt mit gondoljak Cittáról.

- A tetszésen már túl vagyok –vigyorgott.

- Lefeküdtél vele? –álltam meg, és felé fordultam hitetlenkedve.

- Meglehet –kuncogott.

- Hiszen felesége van és gyerekei! –förmedtem rá.

- Jézusom, ne légy már ilyen álszent –forgatta a szemét.

- Én álszent? –kérdeztem vissza.

- Szerinted teljesen hülye vagyok? Mióta fekszel össze Leclercel? –a kérdése szíven ütött. Komolyan azt hiszi képes lennék erre Julia háta mögött?

- Semmi közöm nincs Charleshoz! –indultam tovább dühösen.

- Nem hiszek neked –jött utánam.

- Mindegy, csak ne kavard a szart –morogtam.

- Majd meglátjuk –erre már megtorpantam.

- Ne csináld, Citta! Komolyan keresztbe akarsz nekem tenni? –néztem rá, és próbáltam a kétségbeesésemet elrejteni.

- Van egy ajánlatom, és ha megteszed egy szót se szólok Juliának –vigyorodott el. 

Instagram: dkamilla_iroioldal