Bizalmunk története / Első kötet

Huszonegyedik fejezet

Eloise Blanche

November 10. kedd

Rémesen indult a szülinapom. A kinti időjárás rátett a hangulatomra, mivel ömlött az eső, mellesleg amúgy sem voltam jó passzban. Szerettem volna kihagyni a mai órákat, de mivel csak öt órám volt, így inkább bevállaltam. Bézs nadrágot, fehér inggel vettem fel és a hajamat most összekötöttem. Amint leértem a konyhába, anya azonnal végig mért.

- Beakarsz valakit perelni? –kérdezte szórakozottan, de nekem nem esett le azonnal mire is céloz.

- Mi? –léptem a kávémhoz, mire végig mutatott rajtam.

- Öltözéked alapján olyan vagy, mint aki tárgyalásra indul –magyarázta.

- Ennyire rossz? –néztem rá bizonytalanul.

- Nem, dehogy! Csak annyira... Komoly –hebegte, majd legyintett egyet és felállt a pulttól.

- Jó, mindegy. Nem érdekel –vontam vállat.

- De csodás vagy, mint mindig lépett mellém, és puszit nyomott a fejemre.

- Boldog születésnapot, kicsim! –elmosolyodtam, és eszembe jutott az ilyenkor tartott közös vacsoránk.

- Mit eszünk este? –tereltem a témát.

- Ohh... Öhm apáddal hivatalosak vagyunk egy partira, nem lenne baj, ha holnap tartanánk meg a szülinapodat? –kérdezte, mintha választási lehetőség lenne, pedig egyértelműen nem volt.

- Nem –hazudtam, és összeszorult a mellkasom. Ahogy anya ellépett tőlem, olyan egyedül éreztem magam, mintha az út szélén kidobtak volna. Nem voltak barátaim, és még a családom is mellőzni kezdett. Anya felkapta a táskáját és elindult dolgozni, így ténylegesen egyedül ültem a konyhában. Nagy levegőt vettem, majd felálltam a pulttól és én is elindultam a campusra. Félig elázva értem be az első órámra. Szerencsére nem volt közös órám egyik volt barátnőmmel sem. Nem volt szükségem egy újabb megalázásra és főképp arra nem, hogy újra mindent a fejemhez vágjanak.

- Miss Blanche –szólított meg a tanár, mire összerezzentem és felpillantottam a füzetemből.

- Igen?

- Eltudná mondani az akut pszichés beteg jelentését? –a szemüveges, harmincas tanár úgy nézett rám, mintha egész órán valakivel beszélgettem volna és ezzel a kérdéssel akarna megbüntetni. De kezdjük ott, hogy egyedül ültem a sorban, és még előttem sem volt senki.

- Saját magára és környezetére veszélyes cselekvéseket követhet el –feleltem zavartan.

- Remek, mondjuk ez elég kevés lenne egy számonkérésnél –nézett lekezelően, de eszében sem volt kijavítani és elmondani, hogy amúgy mit várna el egy ilyen kérdésre. Ezután visszalépett a laptopjához és békén hagyott, de ettől függetlenül nagyon vártam, hogy vége legyen az órának.

***

Utolsó órámról úgy siettem ki mintha kergetnének. Igazából nem kellett sietnem sehova, de szerettem volna mielőbb hazaérni. Egésznap sikeresen elkerültem Juliát és a többieket, így nem is szerettem volna ma már összefutni velük. Kiléptem a hűvös novemberi időbe, és bár már nem szakadt az eső, mégis minden hol pocsolyák álltak. A járda felé vettem az irányt és a rezgő mobilomért nyúltam.

Gretchen Benward: Boldog születésnapot!

Elolvasva az üzenetet elmosolyodtam, majd éppen elkezdtem a választ írni, amikor hirtelen elém léptek és a következő pillanatban neki mentem az idegennek. Zavartan felnéztem, és a mellkasomon egy szavakkal leírhatatlan érzés szaladt át. Charles nézett le rám zöldes kék tekintetével, és szanaszét álló hajával. Szó nélkül kiakartam kerülni, mire megfogta a kezemet.

- Miért kerülsz? Miért nem jöttél el a hajóra? –támadott le azonnal a kérdéseivel. Ujjai pedig a csuklómra fonódtak.

- Miért nem tudsz békén hagyni? –vágtam vissza.

- Még is mi bajod van? Én csak szerettem volna elmondani neked... –kezdte, de közbe vágtam.

- Mit? Hogy azt hazudtad Juliának, hogy lefeküdtünk? Vagy azt, hogy a történtek ellenére is vele akarsz maradni?

- Az első igaz, de szakítottam Juliával –reagált azonnal.

- Nekem ez már túl sok, csak hagyjatok békén mindketten –rántottam el a kezemet, majd elindultam a járdasziget felé. Charles persze nem hagyta annyiban és azonnal utánam eredt.

- Ezért nem jöttél el a hajóra? Mert azt hitted, hogy megbocsájtottam Juliának? –kérdezte, de én nem akartam neki válaszolni.

- Tudod miért akartam veled a hajón találkozni? –nem reagáltam még, ha ezt is várta. De persze ennek ellenére is azonnal folytatta.

- Mert elakartam mondani, hogy beléd szerettem, Eloise! –olyan hangosan ejtette ki a szavakat, hogy míg én megtorpantam, mások felénk pillantottak. Őszinte legyek nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Felé fordultam és ideges, zavarodott Charles-al találtam magam szembe.

- Ezt most komolyan mondod? –kérdeztem, és a szívem olyan hevesen vert, hogy levegőt is alig kaptam.

- Szerinted? Még jó! Lehetetlenség nem beléd szeretni –könnyekkel teli tekintettel, elnevettem magam.

- Fejezd be –ingattam a fejem, mire ő is elmosolyodott, közelebb lépett és megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

- Szeretlek –mondta, megsimogatva az arcomat.

- Én is szeretlek –nem hittem volna, hogy ezt valaha kimondhatom neki.

- Na jó, ettől még inkább megkönnyebbültem –nevette el magát, és tényleg úgy tűnt mintha eddig tartott volna attól, hogy én nem ugyan úgy érzek. A következő pillanatban lehajolt, majd ajkaink összeforrtak. A nyaka köré fontam a karjaimat és engedtem, hogy még közelebb húzzon magához. Egyik keze a derekamon pihent, a másikkal pedig az arcomat simogatta.

- Van programod mára? –kérdezte ahogy elhúzódott.

- Nincs –ingattam a fejem mosolyogva, mivel képtelen voltam most komolyan nézni.

- Akkor töltöd velem a szülinapodat? –meglepett amiért észben tartotta a születésnapom dátumját.

- Igen –bólintottam, és percek alatt a legrosszabb szülinapból, a legjobb lett.