Bizalmunk története / Első kötet

Harmincnegyedik fejezet

Eloise Blanche

Február 13. szombat

Megnyugtató érzés volt ahogy beléptem a saját szobám falai közé. Minden olyan rendezetten állt, mint szokott és egy pillanatig sem éreztem úgy magam mintha idegen lennék a négy fal között. A kórházi szoba valami borzasztó volt és kimondottan rosszul éreztem magam ott a fehér falak között és az orrom már a rossz szagot sem bírta elviselni. De itt újra éreztem a vaníliás gyertya illatát, és azonnal lehuppantam a lila ágynemű huzatra.

- Istenem, olyan jó, hogy újra itthon vagy –jött be anya és leült mellém majd átölelt.

- Én is nagyon örülök –bólintottam, majd a csukott szekrényemre néztem.

- Szerintem én le zuhanyzóm –sóhajtottam, mivel megakartam szabadulni a kórházi ruhámtól, ami egy fehér melegítő és barna trikó volt.

- Rendben, menj csak –állt fel anya elsőként, majd puszit nyomott a fejem tetejére és kiment a szobámból. Felpattantam én is, majd a szekrényemhez léptem és kinyitottam. A szekrényem általában háborús övezet volt így csodálkoztam, hogy minden szépen elvolt pakolva. Végig néztem a polcokat, majd a középen a felsőim meg a trikóim mellett, megakadt a szemem három ismeretlen pólón is. Kezemmel végig simítottam a sötétkék anyagon, majd kivettem a szekrényből. Ismerős illat terjengett belőle, de jól tudtam, hogy nem Coliné. Bármennyire is tudtam, hogy nem emlékszek az elmúlt hónapokra, mégis teljesen felfoghatatlan volt, hogy Charles pólói vannak a szerkényemben. Főleg, hogy egész múlt héten nem jött be hozzám, csak anyáékkal küldött be néha apróságokat.

- Azt hittem már fürödsz –lépett be anya ismét a szobámba egy pohár narancslével.

- Mindjárt, csak... –hajtottam össze a kék pólót, mire anya azonnal kiszúrta.

- Szerintem beszélned kellene vele –mondta, mire összeráncoltam a homlokom.

- Mégis miért? Nem is keres –sóhajtottam.

- Édesem, szerinted mit érezhet? Melletted állt végig, majd, amikor végre felébredsz, pont ő rá nem emlékszel –anyának minden egyes szava igaz volt és el is fogott a bűntudat.

- De most nincs mellettem –mondtam kicsit sértetten.

- Talán mert nem mer lépni –vont vállat.

- Szóval azt mondod beszélnem kellene vele? –sóhajtottam.

- Igen, de előtte magadban is tisztázd le mit szeretnél –tanácsolta.

- Rendben –biccentettem, és becsuktam a szekrényem ajtaját.

Charles Leclerc

- Egy kis mosolyt kérnék –mondta a fotós, miközben én egy széken ültem talpig öltönyben. Rengeteg kedvem volt mosolyt villantani, de tényleg... Félmosolyra húztam a szám, majd lőtt rólam újra pár képet. Miután ezzel megvoltunk, felállítottak a székről és egy sminkes jött újra elém.

- Charles –szólt oda nekem a menedzserem Andrea, mire a hang irányába kaptam a fejem.

- Igen? –kérdeztem, miközben a sminkes csaj az arcomra kent valamit.

- Délután ráérsz? –kérdezte, mire összeráncoltam a homlokom.

- Igen, miért? –sóhajtottam.

- A barátnőd írt –amint ezt kimondta elhúzódtam a csajtól, és azonnal elindultam a menedzseremhez.

- Charles, kérlek állj vissza –morogta a fotós.

- Majd mindjárt –kaptam ki a telefonomat Andrea kezéből.

Eloise Blanche: Szia! Van kedved találkozni később?

- Mit írjak vissza? –néztem kétségbe esetten a menedzseremre.

- Jézusom a csajodról van szó, mintha első randira vinnéd –forgatta a szemét.

- Az egy dolog, de rémlik, hogy nem emlékszik rám? –morogtam, majd újra a képernyőre néztem.

Charles Leclerc: Szia! Persze, van. Hol szeretnél találkozni?

Hezitálva küldtem el az üzenetet, majd visszaadtam a készüléket a menedzseremnek, és a fotós elé visszaléptem.

Miután készen lettek a képek, átöltöztem egy fekete farmerre és piros rövidujjú pólóra. A telefonom képernyőjét bámulva léptem ki az épület ajtaján, ahol Andrea várt a Ferrarim mellett.

Eloise Blanche: Esetleg valami kávézóban?

- Hol találkozzak vele? –kérdeztem hangosan.

- A kikötőben, hátha valami emlékeket felidéz neki –válaszolta a menedzserem, mire rá néztem.

- Te rohadtul okos vagy –közöltem az ötlete hallattán. Végre hosszú idő után újra reményt éreztem.

- Tudom –vont vállat Andrea nevetve.

Charles Leclerc: Nem találkozunk a kikötőben? Elmehetek érted, ha gondolod.

Utolsónak leírt ötletemet már félve küldtem el, de azért reméltem, hogy belemegy. De nem kellett sokat várnom és a pofán vágás gyorsan megtörtént.

Eloise Blanche: Ne haragudj, de nem szeretnék sötétben a kikötőbe menni.

Körülbelül egy szíven szúrással felért az, hogy nem mert velem találkozni a kikötőben, ahova régebben szó nélkül eljött velem. Nem bízott bennem, hihetetlen, de komolyan.

Charles Leclerc: Félsz tőlem?

Azonnal megbántam ahogy leírtam, de már nem tudtam visszavonni az üzenetet. Felindulásból és haragból tettem. Egyszerűen elvoltam testileg és lelkileg is fáradva, nem tudtam már józanul gondolkodni.

Eloise Blanche: Dehogy, csak nem sűrűn szoktam a kikötőbe járni.

Bár ez a kapcsolatunk előtt igaz is volt, mert amikor Julia barátnőivel és az én barátaimmal kimentünk a vízre, nagyon ritkán jelent meg Eloise.

Charles Leclerc: Velem sűrűn jártál. De menjünk akkor egy kávézóba.

Eloise Blanche: Ha szeretnéd át is jöhetsz hozzánk.

Nagy meglepetésként ért ez az ötlete, de a melegség szétáradt a mellkasomban, és mint egy kisgyerek azonnal belementem. Bár jól tudtam, hogy nem szép dolog tőlem, de a közelében akartam lenni.

Charles Leclerc: Megyek egy óra múlva, ha jó.

Eloise Blanche: Rendben.

Instagram: dkamilla_iroioldal