Bizalmunk története / Első kötet

Tizenhatodik fejezet

Eloise Blanche

Egyáltalán nem örültem Colin felbukkanásának, mivel szerettem volna mielőbb elfelejteni, és ez az utóbbi időben nagyon is jól ment. És bár már sose járnék vele, még is elfogott a düh ahogy rá néztem. Miután Charles elment, anya és apa a konyhába vonultak, én pedig kettesben maradtam Colinnal. Komolyan nem értettem, hogy apa ezt mégis hogyan gondolta. Értem én, hogy mindenkivel haverkodik, de legalább az exemet felejtse már el!

- Tudom, hogy helytelen volt ide jönnöm –szólalt meg a kínos csend közepette.

- Igen, és nem is értem minek vagy itt –morogtam.

- Mert beszélni akartam veled –sóhajtotta, és túlságosan összetört sóhaj volt, hogy ne figyeljek fel rá. Még is miről akar beszélni? Legutóbb azzal az indokkal szakított velem, hogy sok a tanulni valója! Most komolyan milyen rossz kifogás ez?

- Akkor essünk túl rajta –mondtam, mivel reménykedtem benne, hogy nem marad sokáig. Vacsoraidő még messze volt, így arra csak nem marad.

- Leülhetnénk? –kérdezte a kanapéra intve. Nem tetszően, de bólintottam és leültem, ő pedig letelepedett mellém. A távolságot tartotta, aminek örültem.

- Elakarom mondani, hogy miért szakítottam veled –meglepettségemet nem tudtam elrejteni.

- Hallgatlak –nyögtem ki.

- Nem akartam tönkre tenni a Laurennel való barátságodat... –ahogy kimondta a barátnőm nevét, kellett pár pillanat mire rájöttem mit akar mondani. De képtelen voltam elhinni.

- Ittunk mindketten, aztán megtörtént... –jól tudta, hogy tudom mire céloz, így nem folytatta. De ez még nem lett volna elég, tovább folytatta máshogy és azt hittem elsüllyedek.

- Végül Julia megtudta, és megfenyegetett majd megkért... –felpattantam és leállítottam azonnal.

- Esetleg Cittával vagy Aidaval nem csináltad? –kérdeztem kiakadva. Nem az fájt, hogy ő megcsalt, hanem az, hogy minden barátnőm ennyire tartott tiszteletben. Olyan szinte elárultnak éreztem magam, mint még soha. A könnyeim eleredtek még, ha ez szánalmas is volt.

- Sajnálom, Eloise! Nem akartalak megcsalni –állt fel ő is, és közelebb lépett, de én azonnal hátráltam.

- Nem akartál? Menj a fenébe –löktem el, ahogy újra közelített.

- Azért ennyire ne legyél ellenséges, hiszen te is kavarsz Leclercel –sziszegte, úgy mintha semmi rosszat nem tett volna.

- Nem kavarok vele és menj el –kerültem meg a kanapét.

- Persze, a vak is látja –jött utánam, ezt pedig kihasználtam és az előszobába mentem.

- Tűnj el –nyitottam ki az ajtót, és ahogy kilépett rajta bevágtam előtte. Nem is a szívemet törte össze, mert már rég túl voltam rajta, most a lelkembe sikerült beletaposnia. Letöröltem a könnyeimet, majd a szobámba indultam volna, amikor anya megjelent és azonnal megállított.

- Colin? –kérdezte, mire dühösen ránéztem.

- Elment és nem is akarom többé látni –rivalltam rá, pedig nem kellett volna rajta kitöltenem a dühömet.

- Sajnálom –szipogtam megbánva a hangnememet.

- Akarsz róla beszélni? –kérdezte, de nem jött közelebb hozzám, csak a konyha bejáratánál állt.

- Nem –feleltem, és még az volt a szerencse, hogy anyu feltartott mert még olyat írnék a lányoknak, amit megbánnék.

- És a jó képű srácról? –hozta fel Charlest, amitől hirtelen elterelődtek rá a gondolataim és olyan volt, mint egy gyógyszer, ami megnyugtatja az embert.

- Csak egy barátom –mondtam, és anya elmosolyodott.

- Csak egy barát gondolatára nem változik meg az ember hangulata ilyen gyorsan –mosolygott mindentudóan.

- Tényleg csak egy barát –sóhajtottam, még ha igaza is volt. Megfordultam ahogy ezt kimondtam, és újra a szobám felé vettem az irányt.

- Örülnék, ha ő lenne az unokáim apja –szólt utánam, mire megálltam a folyosó felénél, és visszaléptem a nappaliba.

- Hiszen nem is ismered! És ne mondj ilyeneket –égett az arcom és ahogy anya kinevetett, sértetten újra elindultam a szobám felé.

Charles Leclerc

Október 29. csütörtök

Tegnap óta nem beszéltem Eloise-al. Megakartam várni míg ő ír, de nem írt. Szégyellem, de még akkor is az üzenetét vártam amikor Julia velem szemben ült az étteremben, és valami cikkről beszélt.

- Nem igazán értem miért nem válogatták be a képemet a magazinba –mondta, közben egy salátát kaparászott.

- Miért nem eszel valami normálisabb kaját? –kérdeztem hirtelen.

- Te nem is figyelsz rám! Miért a kajámmal foglalkozol? –háborodott fel.

- Figyelek rád, csak zavar, hogy állandóan ezt eszed –mutattam a tányérra.

- Engem meg tudod mi zavar? Hogy mostanában állandóan eltűnsz amikor itthon vagy, és három hete le se fekszel velem –akadt ki, mire pár asztaltól felénk fordultak.

- Sajnálom, hogy van életem –morogtam.

- És mióta nem tartozom én az életedbe?

- Én ezt egy szóval nem mondtam –hárítottam és az asztalon lévő telefonom képernyője felvillant, majd rezget is.

- Na ki írt? –nézett a telefonra, én pedig már csak azért sem néztem meg.

- Nem akarok veled veszekedni –mondtam sóhajtva.

- Jó, akkor foglalkozz velem többet –fonta össze a karjait.

- Jó –bólintottam, de már alig vártam, hogy ennek az estének vége legyen.