Bizalmunk története / Első kötet

Huszonnyolcadik fejezet

Charles Leclerc

2021. január 15. péntek

Beléptem az épületbe, és szinte azonnal kiszúrtam a két összetört szülőt. Ugyanazt éreztem, mint ők, bár a szülői kapcsolat és a szerelem egyáltalán nem ugyanaz. Úgy éreztem magam mintha az egyik oldalam le lenne bénulva. Megszoktam, hogy elveszítek embereket magam körül, de mégis jobban fájt most végig vinni a karácsonyt, aztán a szilvesztert. Olyan voltam, mint egy élő zombi és ezen senki sem segíthetett. Nem volt verseny szezon, így legalább a karrierem nem csúszott még lejjebb. Bár az utolsó két versenyem így is ritka rosszul sikerült. Reméltem, hogy márciusra valami változni fog, és végre összeszedhetem magam, de ahogy telt az idő, egyáltalán nem úgy tűnt, hogy bármi is jobb lesz. Ahogy lépkedtem a hosszú folyosón, megpillantottam egy vállig érő hajú lányt. A szülők mellett állt, és ugyan olyan szomorúnak tűnt, mint mindenki. Ahogy közeledtem rájöttem, hogy Eloise mesélt róla még régebben, és nem csak ő, hanem Pierre is. A lány, a Blanche szülőkről rám terelte a tekintetét és azonnal felismerés futott végig az arcán. Ezek szerint Eloise beszélt rólam neki. A mellkasomon éles fájdalom suhant át ahogy eszembe jutott Eloise hangja. Imádtam, amikor beszélt, főleg, amikor nem tudta abba hagyni. Szerencsére még mindig a fülemben csengett, és nem is akartam elfelejteni soha. Már nem voltam messze tőlünk, de amikor hozzájuk lépett egy kék ingben lévő férfi, hirtelen lecövekeltem. Megálltam és képtelennek éreztem magam arra, hogy tovább menjek. Úgy döntöttem megvárom míg a férfi elmegy onnan, és majd csak akkor indulok tovább. Így is ideges voltam a Blanche szülők előtt, mivel úgy tűnt nem igazán kedvelnek. Pedig a baleset előtt úgy tűnt, hogy Eloise anyukája bírt. De talán a fájdalom, ami miatt gorombán viselkednek velem. És nem is hibáztattam őket ezért. De néha jó lett volna velük beszélni a történtekről, de teljesen elutasították a közeledésemet.

- Itt vagyok, öcsi –veregette meg a hátamat Lorenzo. Megkönnyebbülés fogott el amiért a bátyám megjelent végre. Nem volt kedvem vezetni, így Enzo elhozott és volt olyan jó fej, hogy be is jött velem.

- Minden rendben? –nézelődött.

- Aha –bólintottam.

- Ők Eloise szülei? –bökött a fejével a székek felé.

- Igen –bólintottam.

- Ha bunkók lesznek veled, ne foglalkozz velük –mondta és ezzel egyáltalán nem nyugtatott meg.

- Már megszoktam –sóhajtottam.

- Minden rendben lesz –mondta, de én jól tudtam, hogy semmi sincs rendben. De tényleg semmi. És nem is lesz.

(Kiegészítő fejezet)  

Instagram: dkamilla_iroioldal