Bizalmunk története / Első kötet

Harmincharmadik fejezet

Charles Leclerc

Február 8. hétfő

A kezem ökölbe szorult ahogy Colin felénk tartott a kórház folyosóján. A vörösköd az agyamra telepedett, így még az sem futott végig bennem, hogy ugyan miért jöhetett ide.

- Jó napot –köszönt a Blanche szülőknek, engem pedig direkt figyelmen kívül hagyott. De én azonnal megszólaltam.

- Még is mit keresel itt? –támadtam le és késztetést éreztem arra, hogy azonnal megüssem. Gyűlöltem a srácot, és egyébként se volt szimpatikus, de hogy még a csajom exe is, az már felülmúlja az egyszerű utálatot.

- Szerintem inkább ezt én kérdezhetném –felelte gúnyosan.

- Mi van? –olyan erősen szorítottam az öklöm, hogy már fájt.

- Eloise nem is emlékszik rád, mármint a kapcsolatotokra, de rám emlékszik és te csak megzavarod a javulását –a szavai felértek egy ütéssel, és hátra is léptem egyet.

- Azt hiszed, hogy újra együtt lesz veled? –nevettem fel gúnyosan, mire ő is elmosolyodott és ebből elárulta, hogy pontosan így gondolja. Az agyamban a vészvillogó azonnal bekapcsolt.

- Hiszen megcsaltad! Azt hiszed, hogy ez csak úgy elveszik a múltban? –förmedtem rá, közben a Blanche szülők arrébb álltak tőlünk, aminek csak azért nem örültem, mert így nem hallották Colinról az igazságot.

- Rémlik, hogy nem emlékszik az elmúlt félévre? Miért hinne neked? Egy idegennek, aki rá van kattanva? –nem akartam, hogy elbizonytalanítson, de sajnos igazságot véltem felfedezni a szavaiban.

- Mellesleg ahogy kinézel hozzám képest, az valami katasztrófa –mért végig majd kiröhögött. Jól tudtam, hogy az elmúlt hónapokban eltűnt a sármom és a szálkás testalkatom. De hiszen, hogy tudtam volna magam tartani amikor Eloise haldoklott? Ez a féreg meg kigyúrta magát és egyáltalán nem érdekelte Eloise, addig míg felnem ébredt és nem jutott a fülébe, hogy nem emlékszik az elmúlt hónapokra.

- Nem akarlak meglátni a barátnőm közelébe –közöltem végül, de kicsit sem hatotta meg.

- Esetleg meg engedhetnéd Eloisenak, hogy eldöntse kivel akar lenni –lefagytam ahogy ezt kimondta. Eloise engem választana, de az-az Eloise, aki a kórházi ágyban fekszik már nem biztos. Mellesleg tényleg rohadt szarul éreztem magam a bőrömben. Colin észrevette, hogy megrökönyödtem, így az ajtó felé lépett és szó nélkül benyitott majd bement a barátnőmhöz.

Eloise Blanche

Nagyon örültem amikor megláttam Colin ismerős arcát. Bár emlékeztem, hogy pár hete szakítottunk, de úgy tűnt még fontos voltam neki annyira, hogy bejöjjön. De aztán ahogy végig néztem a kigyúrt alakját rájöttem, hogy nem pár hete szakítottunk, hanem hónapokkal ezelőtt.

- Szia –köszönt, mire elmosolyodva visszaköszöntem.

- Hogy vagy? –kérdezte, és megállt az ágyam mellett.

- Most már remekül –feleltem, és közben az ajtóra néztem ismét. Valamiért azt vártam, hogy Charles megjelenik. Anyáék elmondták, hogy milyen sokat volt itt velem, és szerettem volna ezt megköszönni neki, de tegnap nem jött be és vártam, hogy majd ma megjelenik. De talán annyira megbánthattam valamivel, hogy inkább már látni se akar.

- Ennek nagyon örülök –biccentett mosolyogva Colin.

- Esetleg nem jött még valaki hozzám? –kérdeztem tapintatosan, mivel nem akartam Charlesra konkrétan rákérdezni.

- Nem –ingatta meg a fejét.

- Ohh értem –húztam el az ajkam.

- Miért? Vársz valakit? –vonta fel a szemöldökét.

- Nem –ingattam a fejem zavartan. Bár nem voltunk együtt Colinnal, sőt biztosan nem, mégis tartottam attól, hogy bevalljam kire várok.

Colinnal még beszélgettünk egy kicsit. Nem tértünk ki a szakításunk okára, csak szimplán beszélgettünk pár dologról. Aztán olyan húsz perc után közölte, hogy elkell menni az edző terembe. Én némán bólintottam, majd elköszöntünk egy öleléssel, és kiment a szobámból.

- Szia, kincsem –lépett be a következő pillanatban anya a szobába.

- Szia –mosolyodtam el.

- Apád leszaladt a büfébe kávéért –mondta ahogy közelebb ért hozzám.

- Ezeket pedig Charles küldi –rakott le egy csomag muffint a mellettem lévő kisasztalra.

- Charles? Nem jött be? –kérdeztem zakatoló szívvel, amin nagyon meglepődtem.

- Itt volt, de elment –válaszolta anya, de úgy tűnt többet nem is akar mondani. Én pedig nem akartam kérdezgetni, mivel az túl feltűnő lett volna.

- Hoztam neked valamit –vett ki egy fehér tégla alakú dobozt a táskájából. A kezembe adta és a dobozon lévő rajzon, egy fekete telefon képe volt.

- Visszatérek a civilizációba –mosolyodtam el, majd kivettem a készüléket és az új sím kártyát is beletettem. Bekapcsoltam a telefont és beléptem.

- Azt mondták hétvégén kijöhetsz –mondta anya, és leült az ágy szélére, miközben én a közösségi oldalaimba lépkedtem be.

- De jó, és hétfőn már mehetek az egyetemre? –csillant fel a szemem.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne –ingatta a fejét, én pedig a képernyőről ránéztem.

- Mégis miért nem? Hiszen jól vagyok most már –feleltem.

- Szerintem évet kellene ismételned –mondta ki, mire összeráncoltam a homlokom.

- Mi? Akkor ebbe az évbe nem is mehetek?

- Édesem, nem is emlékszel az ősszel tanultakra –sóhajtotta és bekellett vallanom, hogy igaza van.

- Remek –szomorodtam el.