Bizalmunk története / Első kötet

Harminckettedik fejezet

Eloise Blanche

Február 6. szombat

Vártam, hogy Charles válaszoljon a kérdésemre, de ő csak lefagyott és a tekintete sötét és elveszett lett. Meghökkentett a gondolat, hogy ez miattam van. De jelen pillanatban ebben kételkedtem.

- Nem emlékszel semmire? –kérdezte végül, mire zavarba jöttem. Mire kellene emlékeznem? Arra emlékszem, hogy nem rég szakítottunk Colinnal, de fogalmam sem volt, hogy Charles Leclerc miért van itt? Miért csókolt meg?

- Nem tudom, hogy mire kellene emlékeznem –feleltem száraztorokkal.

- Értem –hajtotta le a fejét.

- De azt hiszem elfogadnék valami magyarázatot –sóhajtottam és reméltem, hogy Charles nem kérdőre vonásként érzékeli a szavaimat.

- Talán jobb lenne, ha fokozatosan tudnál meg mindent –nézett rám és mosolyt erőltetett magára.

- Akkor csak annyit mondj... Hogy együtt vagyunk? –hebegtem zavartan. Azonnal meg is bántam a kérdést, mivel eléggé abszurdnak tűnt, hogy én és Charles...

- Igen –állt fel, én pedig meghökkenve néztem a srácra, aki sokkal vékonyabbnak tűnt, mint általában. Bár elég ritkán találkoztunk, mégis feltűnt a változás rajta. A borostája erősebb volt, a haja pedig rendezetlenül állt. Egy szürke pólóban volt és fekete nadrágban. Egyáltalán nem nézett ki úgy, mint amire emlékeztem.

- És mi van Juliával? Mégis miért jöttünk össze? –buktak ki belőlem a kérdések, mire újra elkeseredetten nézett rám.

- Szerintem én most megyek –köhintett, de szerettem volna, hogy maradjon. Most akartam válaszokat még, ha éles fájdalom is nyílalt a fejembe.

- Szia –elindult felém, aztán hirtelen megtorpant és lehajtotta a fejét, megfordult majd kiment a szobából.

Charles Leclerc

Február 7. vasárnap

- Ezek szerint egyáltalán nem emlékszik rád? –kérdezte Arthur, miközben anyánál ültünk a nappaliban.

- Nem, vagy is emlékszik rám, de arra nem, hogy együtt vagyunk –sóhajtottam és megdörzsöltem a szemem. Elképesztően kimerültnek éreztem magam, mint aki hónapok óta nem is aludt. Mellesleg az egyik felem boldog volt, hogy Eloise ébren van, de a másik felem ordítani akart és valamit szétverni.

- Édesem, ne aggódj! –ült mellém anya és megölelt.

- Ahogyan eddig is gondoskodj róla, legyél a közelében és hidd el kis idő múlva teljesen visszakapod –nyugtatott anya, de valahogy kételkedtem ebben. Tudtam, hogy milyen Eloise és kételkedtem abban, hogy újra belém szeret.

- Mikor engedik ki? –kérdezte az öcsém a szemben lévő fotelból. Fekete melegítőben és piros pólóban volt. Sokkal jobban nézett ki, mint én és velem ellentétben nem csont és bőr volt.

- Nem tudom, szerintem hamarosan –feleltem.

- Figyelj csak –simogatta meg az arcomat anya.

- Ideje lenne kicsit összekapnod magad –mondta, mire sóhajtva hátra dőltem.

- Tudom, de nincs erőm –ásítottam.

- Aludj egy nagyot, aztán kezd egy kicsit felturbózni magad –tanácsolta, én pedig álmosan bólintottam.

- Felmegyek a szobámba, jó? –mondtam, mert eszemben sem volt hazamenni most.

Február 8. hétfő

Tegnap délután szinte azonnal elaludtam, és hétfő kora reggel ébredtem fel. Mindenem sajgott és nyomottnak éreztem magam, így felkeltem majd a fürdőbe mentem és lezuhanyoztam. Az itt töltött idők miatt volt itt pár holmim, ezért meg is szabadultam a borostámtól és frissebben léptem be a konyhába, mint valaha. Anya egy kávét azonnal nyomott a kezembe és elmosolyodott.

- Ebbe a babapofiba azonnal beleszeret újra az a kislány –paskolta meg az arcomat.

- Kétlem, hogy a babapofim lenne a vonzóerőm –húztam el az ajkam.

- Pedig édes vagy így –mosolygott.

- Kösz anya –forgattam a szemem, mivel a férfiasságomnak pofont adtak azok a jelzők, hogy ,,cuki, édes és babapofi". Miután megittam a kávémat elköszöntem anyától, úgy döntöttem benézek a kórházba. A piros Ferrarit meghajtottam Monacó utcáin, és nagyon reméltem, hogy a mai nap jobban alakul, mint a szombati. Tegnap nem láttam értelmét bemennem. Megkellett emésztenem, hogy nem emlékszik a kapcsolatunkra. De ma már illett meglátogatnom és úgy döntöttem viszek neki muffinokat. Egy pékségben vettem pár csokisat majd átsétáltam a kórházhoz. Felmentem a szokásos emeletre és azonnal szembe jött velem a szőke nővér, aki a kezdetektől fogva Eloise-t ellenőrizte. Carol címke lógott a felsőjén, de egyszer sem szólítottam így.

- Mr. Leclerc –köszöntött mosolyogva.

- Jó napot –biccentettem félmosollyal.

- Már nem ezen az emeleten van a barátnőd –mondta, mire összeráncoltam a homlokom.

- Két emelettel feljebb van, mivel most már csak lábadozik és szombatra ki is engedjük –magyarázta, mire bólintással jeleztem, hogy értem, amit mond. Miután Carol ezt az infót megosztotta velem, azonnal visszaléptem a folyosóra és két emelettel feljebb mentem. Amint beléptem a megfelelő folyosóra, megpillantottam a Blanche szülőket, akik éppen ekkor léptek ki a szobából. Meggyötört arcukat már megszoktam, így furcsa volt, amikor csillogó és boldog arcukkal találtam magam szembe.

- Jó napot –köszöntem hozzájuk érve.

- Charles –ölelt meg Mrs. Blanche, akivel napok óta nem találkoztam.

- Te mentetted meg a lányunkat –szorongatott meg, de nem értettem miről beszél.

- Én? –kérdeztem vissza és Mr. Blanchera néztem, aki csak mosolygott.

- Te mondtad, hogy még kérjünk egy hetet és nézd! Felébredt a kislányunk! Ott van és igazán él! –sírta el magát Mrs. Blanche, de közben mosolygott.

- Ez nem nekem köszönthető, hanem Eloise kitartásának –feleltem, de ők ugyan úgy hálásan néztek rám. Egy kicsit megnyugtatott, hogy ők így látják ezt a helyzetet, de ez a pillanat csak addig tartott, míg a folyosó végén lévő ajtón, amin nem rég beléptem én is, Colin magabiztosan és kigyúrtan indult el felénk. Mi a francot keres ez itt?

Instagram: dkamilla_iroioldal