Bizalmunk története / Első kötet

Harmincegyedik fejezet

Eloise Blanche

A sötétséget hirtelen éles fehér fény váltotta fel. Iszonyatosan nehéznek éreztem a szemhéjamat. Nyomottnak, de közben súlytalannak éreztem magam. Sokkal nehezebben szokott a szemem a fényhez, mint egy reggeli felkeléskor. Ahogy kitisztult a látásom, egy fehér plafont pillantottam meg. Először teljesen biztos voltam, hogy a szobám plafonját látom, majd a szokásos vanília illat helyett, egy ismeretlen és sokkal rosszabb szagot véltem felfedezni. Felemeltem a fejem és lassan, de tudatosult bennem, hogy kórházban vagyok és egyáltalán nem otthon a szobámban. Elképesztően lassúnak éreztem magam, és mindent lassított felvételben érzékeltem. Majd ahogy megakartam a kezemet mozdítani, éreztem ahogy valami visszafogja vagy is inkább valaki. Lenéztem magam mellé, és egy lehajtott fejet pillantottam meg a kezem mellett és rákulcsolt ujjakat. A kezem megmozdítására az illető felemelte a fejét, és meghökkenve ismertem fel Charles Leclercet. Legmélyen Colinra számítottam, és nem tudtam hova tenni mit keres itt Julia barátja.

- Eloise? Istenem, felébredtél! –pattant fel, majd gyorsan megnyomott egy gombot az ágy mellett, és hosszasan megcsókolt, de úgy mintha egyszerre búcsúzna és köszöntene.

- Annyira szeretlek, azt hittem örökre elveszítelek –könnyeket véltem felfedezni a szemében, és a lehető legjobban összezavarodtam.

- Mr. Leclerc, megkérném, hogy várjon kint –állt meg mellettem a szőke nővér, majd még kettő jött be, és egy fehérköpenyes orvos is.

- Vele akarok maradni –makacskodott.

- Ezentúl minden rendben lesz -–próbálta nyugtatni az egyik nővér, majd nagy nehezen kilépett az ajtón. Még mindig fogalmam sem volt, hogy miért vagyok itt, vagy miért csókolt meg Charles Leclerc.

- Hogy van, Miss Blanche? –kérdezte az orvos mellém lépve, közben a többi nővér is sürgött forgott körülöttem.

- Azt hiszem jól, de fogalmam sincs miért vagyok itt –válaszoltam kicsit lassan.

- Remek, tud beszélni –hallottam az orvos hangján, hogy megkönnyebbül.

- Mi történt velem? –kérdeztem kicsit idegesebben.

- Nem emlékszik egyáltalán? –kérdezte az orvos a szemembe nézve.

- Az utolsó amire emlékszem, hogy bementem az első tanítási napra a campusra –feleltem.

- Azaz? Szeptember 1? –kérdezett ismét, és a vérnyomásomat kezdte mérni.

- Igen –bólintottam.

- Na ez nem valami jó hír –motyogta.

- Mégis miért? Hanyadikát írunk? –kérdeztem ijedten.

- De az jó hír, hogy remekül kommunikál –szólalt meg az egyik nővér.

- Igen, igen –bólintott az orvos, majd levette a kezemről a régi fajta nyomós mérőt.

- Egyébként a kérdésedre válaszolva –kezdte egy szőkehajú nő.

- 2021. február 6. van –először biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam, de aztán újra elismételte és én nem akartam elhinni.

- Mennyi ideje vagyok itt? –estem kétségbe, és végre teljesen visszanyertem a testem súlyát és a józanságomat.

- Pontosan három és félhónapja –válaszolta az orvos, majd ellépett tőlem.

- Még pár vizsgálatot végrehajtunk, de ideje behívni a szülőket –mondta a férfi mosolyogva.

Charles Leclerc

Letöröltem a könnyeimet a folyosón állva, és nem hittem el, hogy Eloise felébredt. Legszerencsésebb embernek éreztem magam. Már csak abban reménykedtem, hogy minden rendben lesz. Körülbelül negyedóra telt el, hogy kiküldtek és bementek az ápolók meg a nővérek, de nekem hosszú óráknak tűnt. Egyedül álltam a folyosón mivel a Blanche szülők nem voltak a kórházban, persze azonnal értesítettem őket miután végre észhez tértem. A családomnak is írtam egy rövid üzenetet, és ahogy elküldtem, kinyílt a szobaajtó. Azonnal letámadtam az orvost, aki ahogy rám nézett megfagyott bennem a vér.

- Jól van? –kérdeztem azonnal.

- Igen, de kisebb emlékezet kiesése van –felelte.

- A balesetről?

- Hónapok maradtak ki neki –válaszolta, és csak lassan tudatosult bennem, hogy ez pontosan mit jelent. Rám rohadtul nem emlékszik, én meg teljesen letámadtam az imént.

- De emlékezni fog? –a szívverésem még mindig az egekben volt, de próbáltam megnyugodni. Hiszen él Eloise, ez a lényeg!

- Lehet, de lehet nem –sóhajtotta az orvos.

- Bemehetek hozzá? –kérdeztem, mire az orvos komoly tekintettel felemelte a fejét.

- Magát mióta ismeri? –kérdezte, és hezitálni kezdtem. Mi lenne a jó válasz? Mi van, ha nem enged be hozzá?

- Pár éve ismer, de csak november óta járunk együtt –válaszoltam végül.

- Azt hiszem akkor jobb lenne, ha most nem menne be –pont ettől a választól tartottam.

- De hiszen... –kezdtem fellázadva, mire leállított a férfi.

- Nyugodjon meg, mert kifogom vitetni innen –korholt le.

- Nem nyugszom le! Azt hittem, hogy két nap múlva megfog halni és most végre igazán él! Magának milyen lenne, ha elveszítené a szerelmét? –támadtam le, mire a férfi megingatta a fejét.

- Öt perc –biccentett az ajtó felé. Én pedig, mint egy kisgyerek berontottam.

Még a nővérek bent voltak, de lassan elindultak felém, én pedig Eloise ágyához léptem, aki már ült egy párnának dőlve.

- Szia –köszöntem, és leírhatatlan boldogságot éreztem.

- Szia –köszönt vissza zavartan. Nem úgy nézett ki, mint aki előbb ébredt a kómából. Sokkal tisztább volt a tekintete és gyönyörű volt.

- Hogy vagy? –léptem közelebb.

- Jól –bólintott röviden.

- Hívtam a szüleidet, hamarosan itt lesznek –mondtam és az ágy mellé húztam a szokásos széket.

- Mit keresel itt? –hirtelen ért a kérdés, és egyszerre szíven is ütött.

Instagram: dkamilla_iroioldal