Bizalmunk története / Első kötet

Tizenegyedik fejezet

Charles Leclerc

Október 25. vasárnap

Kora reggel keltem és pont, amikor kiléptem a hotel folyosójára, megrezzent a zsebemben lévő telefon. Előhúztam ahogy becsuktam az ajtót, majd Eloise nevét pillantottam meg a kijelzőn. Egy üzenet várt tőle.

Eloise: Most értem haza, sok sikert a futamhoz!

Megkértem, hogy írjon amikor hazaér és így is tett. Rossz érzés volt magára hagynom, de nem tehettem mást.

Charles: Köszönöm, remélem jobban vagy.

Írtam vissza, majd eltettem a mobilomat, és elindultam a folyosón. Elhaladtam a szoba mellett, ahol az a rohadék szállt meg, de fogalmam sem volt arról, hogy még itt van-e vagy sem, mivel tegnap egyáltalán nem láttam. Sőt még Cittával sem találkoztam. De pont ahogy ez a gondolat végig járt az agyamon, valaki a hátam mögül a nevemet kiáltotta az üres folyosón.

- Charles! –megálltam, majd ahogy megfordultam, a szőkehajú libát pillantottam meg.

- Hol van? –kérdezte, mire értetlenül rá néztem.

- Ki?

- Szerinted? Eloise! –dühöngött.

- Most tűnt fel, hogy nincs már itt? Szép kis barátnő vagy mondhatom –gúnyoltam ki.

- Tegnapi napot nem itt töltöttük a környéken –vont vállat, szinte magyarázkodva.

- Szóval, akkor nem is tudsz arról, hogy az a barom megakarta erőszakolni Eloise-t? –kérdeztem, mire egy pillanatra meghökkent majd vállat vont.

- Eloise gondolhatta, hogy Daimen leakar vele feküdni –hihetetlennek tartottam, hogy valaki ennyire ostoba.

- Jézusom! Ez az egész te miattad van! Kicsit felnőhetnél már egyetemista létedre –förmedtem rá.

- Te beszélsz? Itt rinyálsz nekem, mert a szeretődhöz hozzá mert érni valaki más –meghökkentett a vád, és a düh felforrt bennem.

- Eloise-al semmi nincs közöttünk, ez csak a buta szőke fejedben létezik –mordultam fel.

- Cseszd meg, Charles –nézett rám sértetten, majd felvonta az állát.

- Nem érdekel mit mondasz, hol van Eloise? –tért vissza az eredeti témára.

- Monacoban –feleltem.

- Mi? Most szórakozol? –akadt ki megint.

- Na jó, én erre nem érek rá! Valaki mást zaklass kérlek –indultam el az eredeti utamhoz visszatérve. Szerencsére nem jött utánam, viszont a liftbe beérve elfogott a rossz érzés. Biztos voltam benne, hogy mire vége lesz a futamnak, Julia rengeteg üzenettel fog megbombázni.

***

Az autóba beülve sem voltam teljesen ott fejben, de azért a kezdésem nem volt olyan rossz. Szép íveket vettem be és negyedik voltam, ami egyáltalán nem számított rossz helynek. Majd a következő kanyarnál hirtelen megcsúsztam, és hatalmas erővel bele szaladtam a falba. Egy pillanatra azt se tudtam hol vagyok. Tompán hallottam a rádióból szóló hangot. Nem tudom mennyi idő telt el, mire valaki az autóm felé lépett.

- Charles! Jól vagy? –kérdezte egy férfihang, majd kicsatolt és kihúzott az autóból, aminek az eleje füstölt. Ahogy kiszálltam, végre kitisztult a fejem.

- Jól van? –kérdezte, most egy másik férfi és közben megérkezett a biztonsági autó.

- Szállj be –hessegettek az autóhoz.

Mire a mentőautóba beszálltam, már semmi bajom nem volt és ezt közöltem is, de akkor is megvizsgáltak.

- Ajánlott a pihenés, és egy kisebb fejfájást is észlel, jobb lenne a háziorvosához elmennie --mondta doktornő, de ahogy meghallottam Pierre nevét, nem is figyeltem tovább.

- Mi van Gaslyval? –kérdeztem, a mentőautó mellett álló Andrea Ferrarit.

- Majd megbeszéljük –mondta, mire felment a pulzusom.

- Mi van Gaslyval? --ismételtem újra.

- Nem szóltál a rádióba, mindenki bepánikolt... Gasly egyre csak azt kérdezte mi van veled, aztán kisebb idegösszeroppanása lett –mondta, mire egyszerre könnyebbültem meg és aggódtam érte.

- Azt hitte...? –kérdeztem mire bólintott.

- Fenébe –sóhajtottam.

- Hol van most? –kérdeztem.

- Öltözőjében –felálltam, mire kicsit meginogtam.

- Neked is pihenned kellene! Majd utána beszéltek –segített ki Andrea.

- Tudja, hogy jól vagy –tette hozzá.

- Jó –motyogtam, mivel tényleg egy kis pihenés jól esett volna.

Eloise Blanche

Október 26. hétfő

Életem legrosszabb hétvégéjén voltam túl, és borzasztóan éreztem magam. Folyamatosan magamon éreztem Daimen érintéseit, amitől azonnal rám jött a hányinger. Undorodtam magamtól, fogalmam sem volt kivel oszthatnám meg mind ezt. De az önsajnálatomból Charles üzenete zökkentett ki.

Charles: Jól vagy?

Eloise: Igen.

Nem akartam neki panaszkodni, mert így is túl sokat tett értem péntek este és szombat reggel.

Charles: Legalább egyikünk.

Eloise: Mi a baj? Jól vagy?

Meglepett, hogy ilyet írt és kezdtem aggódni érte.

Charles: Balesetem volt tegnap, most értem haza és a gépen nem igazán tudtam pihenni.

Eloise: Baleset? A futamon?

Túl hevesen a dobogott a szívem, és ez egyet jelentett, túlsokat kezdett jelenteni nekem.

Charles: Igen a futamon, de azért jól vagyok.

Eloise: Ennek nagyon örülök!

Charles: Remélem te is jól vagy.

Eloise: Rendben leszek.

Charles: Citta még nem pletykált, valahogy megvagyok ezen lepődve.

Őszinte legyek én is azt vártam mikor támad le Julia, de csend honolt ezzel kapcsolatban, és nem értettem mégis miért.

Eloise: Ne kiabáld el.

Charles: Szerintem tart attól, hogy te is köpsz.

Eloise: Lehet, de most már hagylak pihenni.

Charles: Ha van kedved később találkozhatunk a kikötőben.

Egy pillanatra boldogság fogott el amiért találkozni akar, majd gyorsan lekorholtam magam.

Eloise: Rendben.