Bizalmunk története / Első kötet

Tizenhetedik fejezet

Eloise Blanche

Október 30. péntek

A lehető legjobban össze voltam zavarodva. Szerettem volna Laurent számon kérni aztán Juliát, de rettegtem attól, hogy nagy veszekedésbe torkollana a szembesítés. E-miatt reggel óta kerültem őket, és be sem mentem a velük közös óráimra. Már ebédnél jártunk, amikor úgy éreztem a mai napot csak letudom veszekedés nélkül, de ekkor felbukkant a büfénél Lauren és Citta.

- Szia –álltak meg mellettem, miközben eltettem a pénztárcámat a táskámba. Képtelen voltam köszönni, Citta már rég elvágta magát nálam, Lauren pedig szintén tönkre tette a barátságunkat.

- Mi az most már nem is köszönsz? –kérdezte Citta nyájasan.

- Egy szót se szólj inkább –morogtam, mire felfuvalkodva felhorkant Lauren.

- Még is mi a fene bajod van? –szúrós tekintettel rá néztem.

- Esetleg Colinról nem szeretnél beszélni? –kérdeztem, mire meghökkenve kapta el rólam a tekintetét.

- Miről maradtam le? –nézett ránk felváltva Citta.

- Mi történik? –jött elő Julia is.

- Véletlen történt –mondta Lauren és meglepett, hogy megbánás csengett a hangjában.

- Véletlen –horkantam fel.

- És te –fordultam Julia felé.

- Megkaphatnád az év barátnője címet –Julia meglepetten nézett rám, mintha életlében semmi rosszat nem követett volna el.

- Ne engem hibáztass, ha pasid másra vágyik –vont vállat végül, mintha teljesen normális lenne, hogy mindketten lefeküdtek a barátommal.

- Charles sokkal jobbat érdemelne nálad –mondtam lekezelő hangnemben, mire Juliával összetalálkozott a tekintetünk és olyan szúrós nézést kaptam tőle, mint még soha.

Charles Leclerc

Netflixet böngésztem a nappaliban, amikor csengettek. Mivel Julia meg a családtagjaim berontani szoktak, így meglepett, hogy valaki kopogtat. Feltápászkodtam majd csigalassúsággal mentem a bejárathoz. Amint kinyitottam, Eloise apró alakját pillantottam meg.
- Mi a baj? –kérdeztem azonnal, ahogy a szomorú tekintetét rám villantotta.

- Bejöhetek? –szipogta, mire azonnal bólintottam.

- Honnan tudtad, hogy itt lakok? –csuktam be mögötte az ajtót, és mire megfordultam, már a mellkasamon is pihent a feje és átölelt. Zokogva bújt hozzám, én pedig a végig simítottam a haján.

- Bántott valaki? –kérdeztem azonnal, és eszembe jutott az-az undorító alak, akit Citta sózott rá. Ha Eloise közelébe mert menni, tuti megölöm.

- Utálom őket –motyogta a mellkasomba.

- Kiket? –toltam el magamtól, hogy végre lássam a gyönyörű arcát.

- Juliát, Cittát és Laurent –meglepett amiért Julia nevét is kiejtette. Citta egyértelműen egy sárkány volt, de a barátnőmet nem olyannak ismertem.

- Egész életemben ragaszkodtam hozzájuk, miközben ők állandóan keresztbe tettek nekem –sírta el magát újra, és annyira zaklatottnak tűnt, hogy azt se tudtam hirtelen mit csináljak.

- Hé, hé –simogattam meg az arcát, majd ahogy felnézett rám, letöröltem a könnyeit.

- Nem tudtam hova menni, mert csak te hallgatsz meg –ahogy ezt kimondta, nem tudtam tovább visszafogni magam lehajoltam és megcsókoltam. Azonnal elhúzódott és meghökkenve nézett rám, bennem pedig előtört a rettegés, hogy mindent elcsesztem. De nagy döbbenetemre szinte nekem esett, és úgy préselődött hozzám mintha soha nem akarná, hogy elengedjem és hogy őszinte legyek, én sem szeretném őt elengedni. Kezeit a nyakam köré fonta, én pedig derekára csúsztattam a kezem. Mivel túl távolinak éreztem még így is, a combja alá nyúltam majd felkaptam a kezembe és a kanapé helyett a hálószobába mentem vele. Szokásomhoz híven nem ágyaztam be, így az összegyűrt lepedőre borultam le vele. Sokkal jobb érzés volt most a lábai között lenni, mint a hajón.

- Sokkal jobb lenne, ha szoknyába jöttél volna –suttogtam két csók között és bíztató volt számomra, hogy nem húzódott el erre a kijelentésemre. A farmerét kigomboltam, és amikor végre lehúztam róla, ő meg rólam a pólót, reményt éreztem arra, hogy enged tovább menni. De, amikor már túl közel kerültünk egymáshoz elhúzódott.

- Ezt nem kellene –zihálta és ahogy a fejem körüli köd szűnni kezdett valami szöget ütött a fejemben.

- Ugye ez nem valami bosszú akart lenni Julia felé? –kérdeztem, mire sértetten rám nézett.

- Azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint ők? –háborodott fel és felhúzódott az ágyon, hogy kikerüljön alólam.

- Nem hiszem azt, csak eléggé összefüggőnek tűnnek a történtek –ültem le az ágyra félmeztelen.

- Kár volt ide jönnöm –láttam rajta, hogy most sikeresen én is megsértettem. A farmere után nyúlt, én pedig megelőztem és felkapva a nadrágot, elhajítottam magam mögé a földre.

- Örülök, hogy ide jöttél és bízom benned –mondtam a keze, meg a dereka után nyúlva, és az ölembe húztam. Engedte, hogy ezt tegyem, aminek roppantul örültem.

- Szánalmas vagyok –döntötte a fejét az enyémnek.

- Nem vagy az –simogattam a csupasz combját és minden erőmmel azon voltam, hogy ne vegyek arról tudomást, hogy egy vékony pólóban és bugyiban ül az ölemben.

Instagram: mihalikdkamilla_iroioldal