Bizalmunk története / Első kötet

Tizedik fejezet

Charles Leclerc

Október 23. péntek

Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Eloise össze van zárva azzal a nyomorult pasassal. Zuhanyzás után voltam már jóval, amikor úgy döntöttem sétálok egyet. Képtelenségnek láttam, hogy elfogok tudni aludni, így inkább kiszellőztetem a fejem.
Felvettem a piros melegítőmet, és egy fehér pólót, majd a telefonommal együtt kiléptem a szobából. Elindultam a lift felé, és pont el kellett haladnom Eloise szobája előtt. Éppen ahogy átléptem az ajtó előtti teret, a fülemet megcsapta egy puffanás szerű hang, majd hirtelen feltépődött az ajtó és a zokogó, ijedt Eloise esett ki a folyosóra.
- Hé, mi történt? –guggoltam le azonnal, a térdeire esett lányhoz.
- Te már megint itt vagy? Követsz minket vagy mi? –támadott le a férfi, aki kilépett a szobából.
- Mit csinált vele? –segítettem felállni Eloiset, aki törékenyebb volt, mint bármikor.
- Semmit –vont vállat, de jól tudtam, hogy tett valamit, mivel Eloise ok nélkül nem pánikolt volna be ennyire. A lány a falnak támaszkodott, és ahogy újra rá néztem, a kezem ökölbe szorult.
- Hozzá mert érni? –kérdeztem, mire ez a rohadék csak elvigyorodott.
- Muszáj volt, mivel ruháitól máshogy nem lehet megszabadítani –ahogy ezt kimondta az öklöm az álkapcsával találkozott. Hatalmas reccsenés visszhangzott a folyosón. Ahogy a férfi hátra tántorodott a szobába, még egyet löktem rajta, ami miatt hátra is esett.
- Még egyszer meglátlak Eloise közelébe megöllek –céloztam meg az orrát, ami szintén reccsent egyet.
A férfi teljesen szétcsúszva feküdt a padlón. Körbe néztem, majd megpillantottam a fekete bőröndöt, aminek a címkéjén egy E volt. Behúztam a cipzárt, majd felemeltem és kivittem a folyosóra. Az ajtót becsuktam majd Eloisehoz léptem, aki földön guggolt önkívületi állapotban.
- Itt vagyok –simogattam meg a hátát, majd a haját kisepertem az arcából. Vörös volt az arca a sírástól és ez a dühömön nem segített.
- Nem fog neked ártani többet, jó? Velem biztonságban vagy –húztam magamhoz, és segítettem neki felállni. A mellkasomhoz nyomta a fejét és a pólómba kapaszkodott. Szerettem volna örökre így maradni vele, és ahogy ez a gondolat végig járta a fejemet, elfogott saját magamtól a hányinger. Barátnőm van, aki szeret és otthon vár. Nem tehetem meg ezt vele. Szinte érzelmileg már meg is csaltam. Hogy lehetek ekkora barom?
De ahogy Eloise felszipogott, elterelődtek ezek a gondolataim és megsimogattam a haját.
- Gyere, nálam alszol –kulcsoltam össze a kezünket, majd a szabad kezemmel felvettem a bőröndöt.
Eloise nehezen elindult, de megrémített, hogy egy szót sem szól, amikor általában folyton beszél.
A szobámhoz érve, kinyitottam a kártyával az ajtót, majd betettem a bőröndöt és azt hittem Eloise követ, de megtorpant az ajtóban. Felé fordultam, az összetört tekintete hideg vízként hatott rám.
- Gyere, tőlem nem kell tartanod –fájt arra gondolni, hogy esetleg azt hiszi visszaélek a helyzettel.
- Tudom –szólalt meg végre.
- Akkor gyere –húztam be lassan, majd becsuktam az ajtót.
Megálltunk egymással szemben, én pedig ismét kisepertem az arcából a hajtincseket.
- Hol ért hozzád? –kérdeztem, mire rám nézett és megteltek könnyel a szemei.
- Mindenhol –bukott ki belőle a sírás, és mellkasomba fúrta a fejét.
- De ugye, nem? –céloztam a legrosszabbra, mire megrázta a fejét amitől megkönnyebbültem.
- Alig bírtam kiszabadulni a karjai közül –motyogta.
- Annyira sajnálom, Eloise –ingattam a fejem szomorúan, majd a hajába fúrtam az orrom.
- Nem kellett volna elhinnem, hogy barátok lehetünk... Most akkor nem történt volna meg ez –mondtam, mire elhúzódott és felnéztem rá.
- Te vagy az első igaz barátom –szipogta, erre pedig muszáj volt elmosolyodnom. Puszit nyomtam a homlokára, majd bevezettem a szobába.
- Feküdj le aludni –toltam az ágy felé.
- Biztos nem baj, ha itt alszom? –kérdezte bizonytalanul.
- Dehogy –ingattam a fejem, és ahogy lehuppant az ágyra, betakartam.
- Köszönöm –nézett rám kisírt szemekkel.
- Kvittek leszünk, ha most pihensz –mosolyodtam el, majd megvártam míg elaludt, és visszamentem ahhoz a rohadékhoz még egy ütésre.

Eloise Blanche

Október 24. szombat 

Olyan nyomottan ébredtem fel, mint még soha életemben. Nem volt kedvem beszélni, de még lélegezni sem. Tegnap életemben először éreztem olyan félelmet, amitől még levegőt is alig kaptam.
De most ahogy kinyitottam a szemem, az orromat megcsapta egy ismerős, kellemes illat. Oldalra fordítottam a fejem, de üres volt mellettem a hely.
Felnéztem és Charles a tegnapi öltözékében, a fotelban aludt.
Elfogott a bűntudat amiért kitúrtam az ágyából, de közben minden emlék is feljött. Megverte Daimen-t és nem kicsit. Komolyan miattam képes volt ilyenre? Amikor még egy legyet sem bántana? Az alvó Charles olyan volt mint egy kisgyerek, és a látványtól melegség áradt szét a mellkasomban.
De nem sokáig tartott ez az érzés, mert ahogy felültem, mintha a bőrömre égtek volna annak a szemétnek az érintései.
Hányingerem lett és ha Charles nem ébred fel, biztosan kiadok magamból mindent.
- Jól vagy? –kérdezte álmosan.
- Igen –hazudtam.
- Akkor jó –mondta, bár úgy tűnt nem hisz nekem.
- Elintéztem, hogy haza mehess ma –mondta, mire felkaptam a fejem.
- Hogyan?
- Van magán gépem, azzal haza tudsz menni... Marasztalnálak, de ez sehogy sem lenne jó –ingatta a fejét, és leült az ágy szélére.
- Tudom –bólintottam, mivel nem mutatkozhatunk együtt nyilvánosan, mert abból csak pletyka lenne. Mellesleg Julia megölne, mondjuk szerintem így is úgy is, mert Citta biztosan feldob nála a tegnap este után.
- Sajnálom –szólaltam meg hirtelen, ahogy eszembe jutottak megint a tegnap történtek.
- Mit? –ráncolta a homlokát.
- Azt, hogy tegnap bele rángattalak ebbe az egész katyvaszba –sóhajtottam.
- Nem rángattál bele –tiltakozott.
- De igen.
- Éppen elmentem az ajtó előtt... Ez csak a véletlennek köszönhető –vont vállat.
- Elég furcsa véletlen.

Instagram: dkamilla_iroioldal