Bizalmunk története / Első kötet

Harmadik fejezet

Eloise Blanche

Október 16. Péntek

A szendvicsbárba belépve megcsapott a meleg, és mire az egyik asztalhoz értünk, a kabátomat le is vettem. A fémasztal két személyes volt, így csak kettő étlap volt rajta. Ahogy leültem, a kezembe is vettem és végig vizsgáltam.

- Egyébként te, hogy kerültél abba a buliba? –kérdezte Gretchen, miközben már ő is a lapot nézegette.

- Az egyik legjobb barátnőm, barátja volt a szülinapos –feleltem, mire rám nézett a rózsaszínnel kifestett szemeivel.

- A koktélruhás lányok a barátnőid? –a hangneme meglepettségről árulkodott.

- Igen –bólintottam, ő pedig felvont szemöldökkel letette az étlapot maga elé.

- De hiszen te nem is olyan vagy mint ők! –arcára volt írva, hogy nem tudja összetenni a dolgot.

- Óvodás korom óta ismerem őket, és csak a gimi óta ilyen... –nem tudtam mi is lenne a megfelelő jelző.

- Picsák? –kérdezte, mire nem tetszően ránéztem.

- Jó emberek attól még, hogy kicsit elvannak szállva –feleltem védelmezően.

- Hát te tudod –vont vállat, majd mellénk lépett a pincér.

- Mit hozhatok? –kérdezte kedvesen a szőkehajú magas srác.

- Nekem egy a hamburger lesz, és egy üvegvíz —tettem le az eddig kezemben tartott étlapot.

- Én is ugyanazt –mondta Gretchen mosolyogva.

- Tíz perc és hozom –indult egy másik asztalhoz.

Egyszerű kis hely volt, még sok hely sem volt benne. Körülbelül hat asztal sorakozott a helységben, és egy fából készült pult.

- Születésem óta itt élek, de még nem jártam itt –nézelődtem.

- Hát én meg életemben először járok Monacóban –húzta el az ajkát.

- Milyen texas? –kérdeztem, ő pedig elgondolkodott egy pár pillanatig, majd válaszolt.

- Igazából imádom, de Monacoban tanulni nagy vágyam –sóhajtotta.

- Apumnak farmja van, szóval elég sokat vagyok állatokkal, ami miatt tuti itt honvágyam lesz –nevetett, de inkább szomorúságot véltem felfedezni a hangjában.

- Tényleg egy farmon nőttél fel? –kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen, de miért vagy ennyire meglepve? –nézett szórakozottan.

- Hát hiányolom a cowboy csizmát –nevettem fel.

- Soha nem vennék fel olyat –ingatta a fejét nevetve.

- Ennek örülök –kuncogtam, majd visszatért a pincér az ételeinkkel. Amint megéreztem a hamburger jellegzetes illatát, azonnal megkordult a gyomrom. Pár perccel később a telefonom rezegni kezdett a zsebemben, és mustáros kézzel szalvétáért nyúltam. A kijelzőn Julia neve jelent meg. Csodálkoztam amiért hív, így azonnal felvettem.

- Hol vagy? –kiabált bele a telefonba.

- Hát már nem a bulin –feleltem.

- Elmentél? Menj a fenébe, Eloise! –dühöngött, de a hangja elárulta, hogy már csak pár pohár kell és kidől.

- Sajnálom –sóhajtottam.

- Holnap reggel kihajózunk! Ajánlom, hogy ott legyél a kikötőbe –nyomta ki, mielőtt még reagálni tudtam volna.

Október 17. Szombat

Álmosan, napszemüvegben szálltam ki a taxiból, ami a kikötő előtt tett le. Sütött a nap és sokkal jobb idő volt, mint tegnap és ahogy ez előrejelzést néztem, még húszfok is lehet ma. E-miatt egy nyári virágos ruhát vettem fel a farmerkabátom alá. A lábaimat pedig hagytam, hogy szétfagyjanak. A kikötőben egy árvalélek nem volt, csak a tömérdek hajók álltak. A vizet figyeltem, amikor mögöttem megszólaltak.

- Jó reggelt –hátra fordultam, mire Charles napszemüvegben, fehér rövidnadrágban és sötétkék kereknyakú pólóban állt előttem. Komolyan nem fázik?

- Mindig a hátam mögé osonsz –jegyeztem meg köszönés helyett.

- Sajnálom –nevette el magát, és két nap alatt másodszorra mosolyogtattam meg. Ez nem lenne olyan nagy dolog, ha szívem nem dobogna őrült módjára ettől.

- Mindig pontos vagy? –kérdezte, mire rászerettem volna vágni, hogy igen, de végül is tegnap vagy egy órával később értem a szülinapjára.

- Általában igen –fordultam vissza a víz felé.

- És te? –kérdeztem vissza.

- Általában igen –mosolygott ő is a vizet nézve.

Csend telepedett közénk megint, majd pár perc néma csend után újra megszólaltam.

- Szerinted elfelejtették? –kérdeztem, mivel tízperc elmúlt már a megbeszélt időpont óta. És mivel minimum tizenöten szoktunk lenni, így gyanús volt, hogy mindenki ki van még otthon dőlve.

- Tegnap Julia elaludt... A lépcsőn, szóval nem tudom mi van vele –kicsit úgy éreztem mintha ez miatt szégyenkezne.

- Ugye nem hagytad ott a lépcsőn? –néztem rá, de a nevetésemet alig bírtam elfojtani.

- Dehogy, felvittem a szobájába aztán eljöttem –vont vállat, én pedig felhorkantottam ahogy visszaakartam tartani a nevetést. Charles rám nézett, majd belőle is kitört a nevetés.

- Sajnálom –motyogtam zavartan, majd elfordultam tőle.

- Felhívom –mondtam inkább kuncogva, és megkerestem a számát. Nem vette fel, így Cittat kezdtem hívni. A harmadik csengésre végre beleszólt.

- Mi az? –olyan álmosan szólt bele, hogy azonnal rájöttem a mai programnak lőttek. Mondjuk annyira nem is bántam.

- Hívtam Juliát, hol van? –kérdeztem majd pontosítottam is.

- Hol vagytok? Már rég a kikötőben kellene lennetek.

- Mindjárt megnézem hol van –morogta, majd hallottam ahogy felkell valahonnan, a kikötőt pedig elengedte a füle mellett.

- Charlesal alszik –ásított bele a telefonba kis idő elteltével.

- Charlesal? –kérdeztem vissza, majd másfélméterre álló srácra néztem, aki szintén engem figyelt.

- Aha –majd hirtelen megszakadt a hívás.

- Mi van velem? –kérdezte, mire összeugrott a gyomrom.

- Mondták, hogy szóljak neked is, hogy lemondták a programot –hazudtam idegesen.

- Remek –sóhajtotta. 

Legyen ma még fejezet? :D

Instagram: dkamilla_iroioldal