Bizalmunk története / Első kötet

Tizenkettedik fejezet

Charles Leclerc

Október 26. hétfő

Kaputelefon csengésére riadtam fel. Álomittasan felemeltem a fejem és körbe néztem a szobában, majd egy újabb csengésre fel is ültem. Ahogy elindultam a nappaliba, majd az ajtóhoz, közben próbáltam kidörzsölni a szememből az álmosságot. Kinyitottam a kaput meg se nézve kicsengetett, majd visszamentem a nappaliba, és leborultam a fehérkanapéra.

- Édesem! Nem is írtál, hogy megérkeztél! –rontott be a lakásba Julia. Ahogy a tudatómig eljutott ez, a bűntudat elfogott, mivel tényleg nem írtam a barátnőmnek. Miután beszéltem Eloise-al el is felejtettem.

- Szia –ültem fel, majd ahogy ezt megtettem, mellettem termett és csókot nyomott a számra.

- Legközelebb szólhatnál amikor hazaérsz –vette le kabátját, majd a fotelra dobta.

- Bocs, kiment a fejemből –ásítottam.

- És jól vagy? Mármint a baleset miatt –kérdezte, de láttam rajta, hogy máris máshol jár.

- Aha –bólintottam, majd visszadőltem az ágyra.

- Akkor szórakoztassalak kicsit? –ült rám, mire kipattan a szemem.

- Most nincs kedvem –ingattam a fejem, és közben a telefonom rezegni kezdett, amit az üvegasztalon hagytam.

- Jaj, ne csináld már! Olyan rég voltunk együtt –sértődött be, és duzzogva leszállt rólam. Felültem majd a mobilomért nyúltam, amin Eloise neve jelent meg.

Eloise: Akkor találkozunk? Persze, ha nem akarsz akkor nem zargatlak.

Rá néztem Juliára, aki szőkehajával szórakozott a fotelban ülve, és engem figyelt.

- Ki írt? –nézett rám gyilkos tekintettel.

- Anya, azt akarja, hogy átmenjek –hazudtam, és a bűntudat elárasztotta a mellkasomat.

- Jó, menjünk –állt fel, mire idegesen én is felálltam.

- Családi ügy –motyogtam.

- Én nem tartozom a családodhoz? –vonta fel a szemöldökét.

- Jul, kérlek, értsd meg –mondtam, mintha tényleg anyámhoz készülnék.

- Jó, de ha végeztél gyere át hozzám és engesztelj ki –állt fel arrogánsan, majd felkapta a kabátját és sértett képpel kiment a lakásból. Amint becsukódott mögötte az ajtó, a telefonomra néztem újra, és írni kezdtem Eloisenak. Még rettentően fáradt voltam, de találkozni akartam vele.

Charles: Igen, találkozzunk a kikötőbe egy óra múlva.

Eloise jó pár perccel később jelzett vissza, majd összeszedtem magam és újra beálltam a zuhanya alá, majd felkaptam magamra egy fekete melegítőt és hozzátartozó pulóvert, piros pólót pedig alá.

A piros Ferrarival megálltam a kikötő parkolójában, és ahogy kiszálltam, messziről ki is szúrtam Eloise alakját, a stégen nézelődve. Bezártam az autót, majd elindultam felé. Egy kis csomagot tartott a kezében amikor mellé értem.

- Szia –köszöntem neki, mire felém fordult.

- Szia –mosolyodott el.

- Hoztam neked jobbulás hamburgert –nyújtotta felém a zacskót. Meglepetten vettem el tőle a hamburgeres csomagot.

- Köszönöm –biccentettem mosolyogva.

- De remélem magadnak is hoztál –indultunk el a stégen.

- Magamnak csak sültkrumplit, nem sok étvágyam van mostanában –vallotta be és aláírtam volna, hogy az a rohadék miatt.

- De ugye nincs baj? –kérdeztem őt nézve, és kiszúrtam egy szempillát az arcán. Automatikus oda nyúltamm és meg simítva a finom bőrét, lesepertem, mire megilletődve nézett fel rám.

- Csak egy szempilla volt –magyaráztam, mire zavartan bólintott.

- Szóval, rendben vagy? –kérdeztem újra, és megérkeztünk a hajóhoz. Átléptem, majd átsegítettem őt is. Már szinte sötétedett, így felkapcsoltam a lámpát a vezető fülkében, majd leültük párnákra a hajó oldalán.

- Rendben leszek –válaszolta végül Eloise, én pedig kivettem neki a sültkrumplit, magamnak pedig a hamburgert, aminek nagyon jó illata volt.

- Te, hogy vagy? –kérdezte, mire elhúztam a szám.

- Jól, de Pierre miatt aggódok –bukott ki belőlem.

- Miért? –nézett rám, és közben felvett egy krumplit a tálcáról.

- Megviselte a balesetem, kicsit túl gondolta –magyaráztam röviden.

- De jól van?

- Igen, de elküldték pihenni pár hétre.

- Szegény –őszinte együttérzést láttam rajta, ami jól esett.

- Mindegy a lényeg, hogy mindenki jól van –sóhajtottam.

- Igen –biccentett félmosollyal.

Miután elpusztítottam a hamburgert, még inkább rám tört a fáradtság, amit Eloise is észrevett.

- Úgy tűnik kávét is kellett volna hoznom –mosolygott.

- Csak kicsit lekell dőlnöm, aztán felébredek –jelentettem ki, majd kivettem az ülés alól a matracot, amin napozni szoktunk, majd kiterítettem középre és ledobtam magam rá. Eloise szórakozottan nézett le rám.

- Miért nem pihentél otthon, ha ennyire fáradt vagy? –kérdezte, és ahogy a mosolya eltűnt, látszott rajta, hogy ő is álmos. Elvettem róla a tekintetem majd az égre néztem, ami tele volt csillaggokkal és elképesztően szép volt.

- Szoktad nézni a csillagokat? –tereltem a témát, mire Eloise leült a matrac szélére, de nem feküdt le.

- Nem igazán –nézett fel ő is.

- Hanyatt fekve kényelmesebb –közöltem, mire pár pillanattal később ledőlt mellém. Illata azonnal megcsapta az orromat, és kényszeredetten mélyen beszívtam az illatát. Némán néztük a csillagokat percekig. Figyeltük az eget, ami ragyogó és csendes volt.

- Folyton a fejemben jár az a péntek este –szólalt meg Eloise, de nem nézett rám, csak az eget figyelte továbbra is.

- Bár hányszor a tükörbe nézek, vagy magamra maradok a gondolataimmal, mindig felvillannak a képek, ahol hozzám ért –folytatta szakadozottan, mire felkönyököltem.

- Nem akarok undorodni magamtól –nézett rám könnyes szemekkel.

- Azt hiszem van egy megoldás, amivel kitörölhetjük ezeket az emlékeket –mondtam hirtelen, és teljesen kizártam a fejemből azt, hogy barátnőm van és Eloise Juliának a barátnője. Azt sem gondoltam végig, hogy jó ötlete, amit művelni akarok.

- Mutasd meg hol ért hozzád –néztem Eloise szemébe, aki egy pillanatra ledermedt, majd bátortalanul elindult a keze.