Bizalmunk története / Első kötet

Harmincötödik fejezet

Eloise Blanche

Február 13. szombat

Nem tudom mi ütött belém, hogy áthívtam Charlest. Annyira hirtelen döntés volt, hogy szinte abban a percben ahogy leírtam az üzenetet meg is bántam. Először is nem akartam nyomulósnak tűnni, másodszor pedig fogalmam sem volt, hogy anyának hogyan adom be ezt az egész szituációt. De ahogy agyaltam, szinte mindenre rájöttem, hogy anyáék nem fognak kiakadni a felbukkanásán, és Charles sem fog nyomulósnak tartani, mivel elvileg a barátnője voltam... Vagy vagyok. Igazából fogalmam sincs. Bár megbeszéltem magammal minden felvetésemet, mégis fel le ugrált a gyomrom amiért találkozom Charlesal. Megbeszéltük végül, hogy hatra jön ide és addig még volt két órám, így bekapcsoltam a laptopomat és ledöbbentem amikor megláttam a sok anyagot, amiket az egyetemen vettünk. Ezt tényleg képtelen lettem volna bepótolni. Elkezdtem őket olvasgatni és átfutni őket, amivel gyorsan el is telt az idő. Mire észbe kaptam, már kopogtattak a fehér ajtómon és Charles dugta be a fejét.

- Szia –köszönt, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Mégis anya miért nem szólt, hogy itt van? Eszemben sem volt a szobámba most behívni.

- Szia –csuktam le a laptopomat, és a kezembe véve felálltam. A felébredésem óta kétszer láttam és azóta nem sokat változott. Ugyan olyan vékony volt, és nyúzott tekintettel nézett rám. A szívem fájdult meg amiért ilyen rosszul nézett ki. Mármint ahhoz képest amilyen volt emlékeim szerint.

- Örülök, hogy áthívtál –törte meg a csendet.

- Én meg örülök, hogy eljöttél –biccentettem félmosollyal.

- Anyud engedett be és mondta, hogy bejöhetek –nézett körbe a szobámba, mintha még nem járt volna itt. De ha együtt voltunk, akkor csak járt már itt, nem?

- Kicsit elidőztem máson –mondtam valamiféle magyarázat képpen, hogy nem vettem észre a megérkezését.

- Mit néztél? –érdeklődött és kezdett kínos lenni, hogy az ágyam előtt álltunk egymással szemben.

- A laptopomon lévő főiskolai anyagokat –feleltem, majd leültem az ágyam végébe és ő is követett. Pár centi távolság maradt közöttünk, de ennek ellenére is végig futott a testemen a libabőr.

- És valami esetleg eszedbe jutott? –érezhetően lazán akarta feltenni a kérdést, mégis olyan reménykedő hangnem lett belőle.

- Nem, de bevallottam magamnak, hogy évet kell ismételnem –sóhajtottam, majd hirtelen eszembe jutottak a szekrényemben lévő pólói.

- Sajnálom, hogy ismételned kell –kulcsolta össze a kezeit, és úgy tűnt mintha ideges lenne.

- Én is, de mindegy –vontam vállat, majd felálltam és az asztalomra tettem a laptopomat, végül pedig a szekrényemhez léptem. A három pólót a kezembe vettem és visszafordultam a pilóta felé.

- Nálam maradtak ezek a pólóid –mondtam, de nem léptem előre.

- Ezért hívtál át? –horkant fel, én pedig összezavarodva néztem rá.

- Mi? Nem, én csak beszélgetni akartam –magyaráztam, és nem hittem volna, hogy ilyen rosszul esik neki amiért vissza akarom adni a pólóit.

- Persze –állt fel, mire én azonnal visszatettem a pólóit a polcomra, és becsuktam a szekrényajtót.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani –léptem hozzá, miközben megigazította magán a szürkeanyagot.

- Túl sok mindenen mentem keresztül, hogy ezen megsértődjek –sóhajtotta, majd anya hirtelen belépett egy tálcával, amin két pohár üdítő volt meg valami chips szerű. Mintha óvodások lennénk, de komolyan.

- Nem akarok zavarni –tette le az asztalomra a tálcát, majd gyorsan ki is sietett a helységből.

- Én sem –mondta végül Charles és már az ajtó kilincsért nyúlt.

- Miért nem jöttél be a kórházba? –kérdeztem hirtelen, mire visszahúzta a kezét és lenézett rám. Nem akartam kérdőre vonni, semmi ilyesmi, de azért kíváncsi voltam miért nem látogatott meg, ha olyan nagyon fontos vagyok a számára.

- Mert nem tudtam, hogy akarod-e... Mellesleg nem akartam rád telepedni –válaszolta, de valahogy nem úgy éreztem, hogy ez a teljes igazság.

- Nem vettem volna úgy –feleltem és oldalra léptem, hogy felvegyem az egyik poharat, de ezzel a karját súroltam a mellemmel, amitől a pulzusom azonnal az egekbe szökött.

- Tessék –nyomtam a kezébe a poharat zavartan és elléptem tőle.

- Köszönöm –mondta, de ahogy rá néztem összetalálkozott a tekintetünk. Életemben senki nem nézett így rám, és hirtelen bevillant egy emlék egy ismeretlen helyről. Ugyan így nézett rám csak mosolyogva és borostás arccal. Nem akartam szólni neki az emlék felbukkanásáról, mert még abban sem voltam biztos, hogy nem csak képzelődtem.

- Ülj csak le mindjárt jövök –mutogattam zavartan az ágy felé, majd a fehérajtóhoz siettem és gyorsan kiléptem rajta. A folyosón kifújtam a levegőt, és vártam pár pillanatot mire végre a szívverésem egyenletes lett. Elindultam a konyha felé, ahol anya ült a pultnál egy újsággal a kezében.

- Mit keresel? –érdeklődött.

- Semmit, csak kijöttem összeszedni magam –feleltem őszintén.

- Mi történt? –faggatott azonnal.

- Semmi, csak furcsa érzés vele lenni –feleltem, mire bólintott.

- De jó értelemben, ugye?

- Igen –biccentettem, majd felkaptam egy csomag chipset.

- Vittem már be –mondta miközben elindultam.

- Tudom, de ok nélkül jöttem ki és hülyén nézne ki, ha semmivel mennék vissza –magyaráztam, mire anya kinevetett. Nem foglalkoztam vele csak tovább mentem. Benyitottam a szobámba, mire Charles az ágyam háttámlájának dőlve elaludt. Mennyire lehet fáradt, ha ülve elalszik? Bár érdekesnek találtam, hogy pont oda ült le. Becsuktam az ajtót és halkan letettem a chipset és elindultam felé.

- Charles –szólítottam meg, és a vállára simítottam a bal kezemet.

- Hm? –kapta fel a fejét álmosan, mire elmosolyodtam, ő pedig zavarba jött.

- Jaj, sajnálom, én megyek is –állt volna fel, de megállítottam.

- Látom, hogy nagyon fáradt vagy, maradhatsz, ha akarsz –mondtam ki, de meghökkentem magamon. Mégis mi a fenét művelek?

- Nem maradok –ingatta a fejét, de közben már aludt volna vissza. A szívem összeszorult a látványtól.

- Csak egy kicsit? –mosolyodtam el ahogy döntötte le a fejét.

- Csak egy kicsit –bólintott, én pedig arrébb álltam, hogy lehúzódjon az ágyra. Amint eldőlt, én betakartam egy pokróccal és megsimogattam az arcát.