Bizalmunk története / Első kötet

Tizenkilencedik fejezet

Charles Leclerc

Az étterem kellős közepén elfogott a kétségbe esés Eloise-al kapcsolatban. Ennyire még nem éreztem rosszul magam annak a gondolatától, hogy egy csaj, akit kedvelek mást szerethet. De a legrosszabb, hogy az a barom meg sem érdemli, hogy Eloise szeresse.

- Na szerintem beszéljünk tovább kettesben –kapta fel a táskáját Julia.

- Nem akarok veled tovább beszélni –néztem rá lekezelően.

- Végeztünk –mondtam ki, és a fájdalom helyett inkább megkönnyebbülést éreztem.

- Mi? Nem, nem szakíthatsz velem –ragadta meg a karomat, majd elkezdett kifelé húzni, én pedig engedtem neki, mert jobbnak láttam, ha az utcán akad ki, mint itt bent az étteremben.

- Tudom Charles, hogy elcsesztem, de szeretlek! Tiszta szívemből! –meglepetésként ért, hogy ilyen érzelgősre váltott át, ahogy a barátnői már nem hallhatták. Mondjuk mindig más volt velem, mint a barátaink közelében. Sokkal kedvesebb és normálisabb volt, csak az utóbbi időben nem lehetett már beszélgetni se vele.

- Ha szeretnél akkor nem csaltál volna meg több alkalommal is –tettem zsebre a kezeimet.

- Azok csak hibák, amiket nem józanul követtem el –ingatta a fejét, de ezzel be is vallotta, pedig az imént még mindent tagadott.

- Lehet, de józanul távolodtunk el –mondtam, és szerettem volna szabadulni minél hamarabb.

- És rám akarod kenni ezt is? Esetleg nem azért távolodtunk el mert más valaki lekötötte a figyelmedet? Hányszor feküdtél le vele? –újra támadásba lendült, és ezzel megint felbosszantott. Alapból semmi jelét nem adtam annak, hogy megfektettem volna Eloise-t, de a bugyuta fejében még is felvetődött ez, és én szerettem volna visszavágni mindenért.

- Jó párszor és nem miatta távolodtunk el, hanem miattad mert évek óta másokkal fekszel össze a hátam mögött –először fehér, majd piros árnyalatot vett fel az arca, de egyértelműen a dühtől.

- Komolyan lefeküdtél Eloise-al? A szemét ribanc –fújtatott.

- Ne merj róla így beszélni –mondtam rosszallóan nézve rá.

- Nem hiszem el, hogy így egymásra találtatok a hátam mögött! De elmondom neked, hogy ez a nevetséges valami köztetek, nem fog sokáig működni –még mindig lángoló düh-vel beszélt, és úgy tűnt még folytatni is akarja, de hirtelen hátat fordított és elindult az utcán.

Eloise Blanche

November 2. hétfő

Egész hétvégét tanulással töltöttem, és közben állandó idegesség bujkált bennem. Nem beszéltem péntek óta Charles-al és igazából fogalmam sem volt haragszik-e még vagy sem. Mondjuk abból ítélve, hogy nem keresett így biztosra vettem, hogy látni sem akar. De mielőtt elindultam volna a campusra, egy új üzenet fogadott tőle és repesett a szívem amiért végre eszébe jutottam.

Charles: Szia, délután ráérsz?

Eloise: Szia, kettő után igen.

Charles: Elmehetek érted?

Meglepett, hogy pont az egyetemhez akar értem jönni, pedig ez pont a lebukásunkat veszélyezteti. Bár már elvágtam magam a barátnőimnél, de jobban már nem szerettem volna.

Eloise: Inkább a kikötőben találkozzunk.

Charles: Rendben.

Ezután nem mertem többet írni neki, így inkább összeszedtem magam és elindultam végre az egyetemre. Mire beértem újra rá kezdett az eső és reménykedtem benne, hogy délutánra elfog múlni.

- Nocsak itt van a szajha, akinek pont az én pasim kellett –összerezzentem Julia hangjára, ahogy a folyosón mögülem lépett elő. Vele volt Citta, Lauren és Aida is.

- Még is miről beszélsz? –kérdeztem vissza, de őszintén szólva megrémisztettek ahogy szinte körbe álltak.

- Charles elmondott mindent, kurva szánalmas vagy amiért azt hiszed kelessz neki –a tekintetének súlyosabb volt a jelentősége, mintha éppen a hajamat tépte volna.

- Még is mit mondott el? –kérdeztem felszaladt pulzussal.

- Azt, hogy rámásztál, gratulálok, hogy képes voltál lefeküdni a pasimmal –lökte meg a vállamat, mire hátrébb léptem kettőt.

- Nem feküdtünk le –néztem rá értetlenül.

- Jaj, ugyan miért hinnék neked? Egy áruló kis ribanc vagy –fröcsögte és szőkehaját hátra vágta.

- Charles biztosan nem mondta ezt! Ez most csak a te fejedben létezik –nem akartam elhinni, hogy a srác, aki megvédett és meghallgatott állandóan, képes azt mondani, hogy rámásztam és még le is feküdtem vele.

- Pedig ezt mondta, és bár most szünetet tartunk, megbeszéltük, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat –meghökkentett, hogy ezt mondja. Charles tényleg ennyire ostoba lenne, hogy a történtek után megbocsájtana neki? Még is miért szereti Juliát ennyire?

- Egy szóval végre hagyj minket békén –mosolyodott el negédesen.

- Charles nem mondott volna ilyeneket –ismételtem még egyszer, de csak magamat akartam erről meggyőzni. Lehet igaz mindez? Végül is csak ma reggel keresett és délután találkozni akar. Ahogy újra és újra lejátszódott a fejemben minden, rákellett jönnöm, hogy Julia igazat beszélhet. Olyan fájdalmas érzés keletkezett a mellkasomban, hogy kicsordult egy könnyem.

- Szép napot neked –mondta gúnyosan, majd mindegyikük megfordult és otthagytak a folyosó bal szélén. A szívem darabokra tört, és fogalmam sem volt merre meneküljek el, hogy senki ne lássa az összezuhanásomat. 

Kitegyem ma még a folytatást? :D

Instagram: dkamilla_iroioldal