Bizalmunk története / Első kötet

Kilencedik fejezet

Eloise Blanche

Október 23. péntek

Végig néztük a szabadedzést, és sajnos túl gyorsan telt az idő. Rettegtem az estétől, így a percek olyan gyorsan teltek, mintha egy óra, két perc alatt elszaladt volna. Miután vége lett, visszamentünk a szállodába, ahol már vacsoraidő volt, így elfoglaltunk négyen egy asztalt. Semmi étvágyam nem volt, mert a gyomromban lévő ideg nem akart megszűnni.

- Mit kérsz? –fordult felém Daimen, és a combomra csúsztatta a kezét.

- Semmit –feleltem, és fogalmam sem volt hogyan kellene lelöknöm a kezét, hogy ne legyek bunkó.

- Nem vagy éhes?

- Nem –sóhajtottam reszketegen. Mivel szemben ültem a bejárattal, így azonnal megláttam Charlest, ahogy egy magasabb, világosabb hajú sráccal lépett be. Williams pólóban volt és fehér rövidnadrágban. Ezek szerint nem csapattársak. Kerestek egy nagyobb asztalt, majd oda ültek le. Távol voltak tőlünk, és fogalmam sem volt örüljek-e ennek vagy se. Végül is jobb, ha nem látja a megaláztatásomat.

- Eloise, ne viccelj már –nézett rám a szemben ülő szőke Citta.

- Nem viccelek, nem szeretnék most enni –közöltem, mire farkasszemet néztünk.

- Legalább egy salátát kérj –forgatta a szemét.

- Nem szeretem a salátát –kontráztam, és végre Citta feladta. Mr. Adams felé fordult, majd sugdolóztak és kuncogtak.

- Alig várom, hogy felérjünk a szobába –motyogta nekem Daimen, és pont ebben a pillanatban, hirtelen megállt mellettünk a Williams pólós srác.

- De rég láttalak, Eloise! –nézett rám nagy vidámsággal, én pedig lefagytam. Életemben nem találkoztam vele. Kellett pár pillanat mire leesett mit művel. Istenem, Charlesnak ezért örökre hálás leszek!

- Szia –mosolyodtam el, hogy hihetőbb legyen a szituáció.

- Nem lenne baj, ha elrabolnám a kishölgyet? –érdeklődött, mire én felpattantam.

- De igen is baj, mivel éppen vacsorázunk –szólalt meg Daimen.

- Én úgysem eszem –legyintettem.

- Eloise –szólt rám Citta.

- Gyere –hagyta figyelmen kívül a többieket a srác. A hátamra simította tenyerét, és elhessegetett az asztaltól. Ahogy hallótávolságon kívül kerültünk, megszólaltam.

- Köszönöm! Örökre hálás leszek –mondtam, mire a srác elnevette magát.

- George vagyok –mondta mosolyogva.

- Eloise –mutatkoztam be, bár nyilvánvaló volt, hogy már tudja a nevem. Charles asztalánál álltunk meg, aki szórakozottan figyelt minket.

- Látnod kellett volna innen a pasas képét –nevette el magát, majd kihúzta maga melletti széket.

- Nem hiszem, hogy sokáig maradhatnék –mondtam a székre nézve.

- Kitaláltam mivel zsarolhatod –bökött Citta felé.

- Mi? –vontam fel a szemöldököm.

- Kicsit nyomoztam Mr. Adams után, és úgy láttam van családja... Nem úgy tűnik, mintha elakarná hagyni a feleségét és persze, ha ez kiderül akkor Citta faképnél lesz hagyva, úgyhogy ő sem akarhatja, hogy ez kiderüljön –meglepett, hogy miattam utána nézett Mr. Adamsnak.

- Szóval mond meg neki, hogy ha nem hagy békén, akkor köpsz mindent a feleségnek –vont vállat.

- Én nem tudok zsarolni –jelentettem ki.

- Ne már, Eloise –sóhajtotta.

- Nem akarok olyan aljasan viselkedni, mint ő –ültem le, mivel kezdett kínos lenni, hogy ott állok.

- Pedig muszáj lesz, mert ide jöttél és látja, hogy itt vagyok –felelte, mire rádöbbentem, előbb mekkora hibát is követtem el.

- Basszus –sziszegtem magam elé.

- Vissza kell mennem –sóhajtottam.

- Eloise, én kérlek, hogy zsarold meg –nézett rám Charles halálkomolysággal.

- Megteszem, amit lehet –álltam fel, majd elköszöntem tőlük.

Amint visszaültem Daimen mellé, Citta gyilkos tekintetével találtam magam szembe. Nem szóltam egy szót sem, csak bele ittam a pohárvizembe.

- Honnan ismersz ennyi forma1-es pilótát? –Daimen kérdése hirtelen ért, és fogalmam sem volt mit válaszoljak.

- Tényleg Eloise, honnan? –kérdezte Citta a szempilláját rebegtetve.

- Régebbről –feleltem szűkszavúan.

- És beszéltél ma Juliával? –váltott témát Citta átlátszóan.

- Befejezheted –szóltam rá, de csak gonoszan elmosolyodott.

- Én vacsora után tervezem felhívni –mondta, és nagy önuralomra tettem szert, hogy nem kaptam a haja után.

Innentől kezdve csend telepedett az asztal köré, és csak akkor szólalt meg a két férfi, amikor végeztek az étellel.

- Szerintem menjünk fel –fordult Citta Mr. Adams felé.

- Szerintem is –nézett rám Daimen, de én meg Charles asztala felé néztem. Már nem voltak ott, ami szomorúsággal töltött el. Miért telt el így ez a nap? A fenébe is. Felálltunk az asztaltól, majd mire észbe kaptam már a liftben álltunk. Minden pocikám azt kiabálta, hogy meneküljek. De menekülni a csapdából nem lehet. Ahogy kiléptünk a folyosóra, Citta megragadta karomat.

- Pár szót váltunk Eloise-al, aztán megyünk –mondta Daimennek és Mr. Adamsnak. A két férfi biccentett majd tovább indultak.

- Nekem aztán el ne csessz valamit Daimennel! Engem fogsz vele megszégyeníteni –sziszegte.

- Inkább attól kellene félned, hogy Mr. Adams felesége meg ne tudja ezt az utat –csúszott ki a számon, mire Citta kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Mit mondtál? Komolyan megakarsz fenyegetni? Te? Aki a legjobb barátnőnk pasijával kavar? –Citta nem bírta ki, hogy ne adja vissza duplán a "pofont".

- Nem kavarok Charles-al! Semmi közünk nincs egymáshoz –háborodtam fel.

- Tényleg? És szerinted ezt Julia elfogja hinni? Főleg miután közölted vele, hogy szombat reggel a kikötőben kettesben voltatok Charles-al? –meglepett amiért Julia elmondta az autóban megtett beszélgetésünket a lányoknak. De ugyan miért is lepett meg? Hiszen ez várható volt.

- Menj a fenébe –morogtam, majd elindultam arra, amerre Daimen és az a másik szerencsétlen ment. Ahogy a szobához értem, benyitottam és a dühöm el is szállt, mert az idegesség átvette a helyét. Beljebb léptem a szobába, ahol Daimen az ablaknál állt.

- Elmegyek le zuhanyzom –mondtam a bőröndömhöz lépve.

- Rendben –bólintott, de nem fordult felém. Felvettem a pizsamámat, ami egy trikóból és rövid szatén nadrágból állt. Bementem a fürdőbe, majd bezártam az ajtót a biztonság kedvéért. Így legalább nyugodtan zuhanyozhattam le. Hosszan engedtem magamra a meleg vizet, majd nagy nehezen kiléptem a fülkéből, és megtörülköztem. Felvettem a pizsamámat majd pár perc várakozás után, nagy nehezen kinyitottam az ajtót. Daimen közvetlen előttem állt, végigmért, amitől az undor újra végigfutott a testemen.

- Kár volt felöltöznöd –vigyorodott el.