Bizalmunk története / Első kötet

Huszonkilencedik fejezet

Charles Leclerc

Január 15. péntek

Amint a Blanche szülőktől ellépett a férfi, tovább merészkedtem és egyenesen hozzájuk mentem. Lorenzo mögöttem jött, de azért tartotta a távolságot. A kórház hideg falai között olyan volt állni, mintha a véremet csapolnák. Nagyot nyeltem, majd megszólaltam ahogy a székek mellé értem.

- Jó napot –köszöntem, mire felnéztek. Most nem volt haragos tekintetük, csak szimplán szomorúak voltak. Mrs. Blanche homlokán még ott volt a baleset miatt keletkezett seb, de már kezdett halványodni.

- Szia –köszönt Mr. Blanche, de a mellette ülő nő a némaságba burkolózott. Általában ez így ment. Nekem pedig teljesen az jött le, hogy utálnak engem. De én szerettem a lányukat, és eszemben sem volt megfutamodni. A baleset napján Julia lebukott és kiderült, hogy tényleg nem én vagyok az apa. Örültem ennek a hírnek és alig vártam, hogy végre újra beszéljek Eloiseal és tisztázzak mindent, de amikor hívni akartam, nem tudtam. Instagramon is eltűnt a fiókja, és máshol nem is beszéltünk, így azonnal szöget ütött a fejemben, hogy szakított velem. És talán így is van, de amikor a baleset a fülembe jutott, már nem érdekelt, hogy mégis miért tiltott le mindenhol. Mellette akartam lenni és végig vinni vele ezt az egészet. De november óta mélyaltatásban tartották, és az állapota nem javult. Pozitívan akartam állni ehhez az egész szituációhoz, de nem mindig ment. Minden reggel félve ébredtem fel, hogy mégis milyen hírt kapok. Teljes mértékben úgy éreztem, hogy már több fájdalmat képtelen vagyok elviselni. Nem akartam gyengének tűnni, de az voltam.

- Öt percre bemehetsz hozzá –zökkentett ki a gondolataimból Mr. Blanche. Meglepett amiért előre akarnak engedni, mivel eddig sosem akarták, hogy bejöjjek. Fogalmam sem volt mi változott két nap alatt, de örültem amiért csak így minden ellenségeskedés nélkül, a lányuk közelébe engednek.

- Köszönöm –biccentettem, és Lorenzora néztem majd a folyosón négy lépést előre tettem, és a fehér ajtóhoz léptem. A kórházat nem rég újították fel, így ahogy kinyílt az ajtó, egy csipogó hangot hallatott majd akkor is amikor becsukódott mögöttem. A szobában egy ágy volt, amin Eloise feküdt. Barna haja szétterült a fehér párnán. Egyetlen egy gép volt mellette, ami figyelte a pulzusát. A sebei már neki is csak hegként látszódtak. Túl régóta aludt és ez mindennappal csak rosszabbat jelentett. A feje nagy mértékben sérült, ezért is tartották mélyaltatásban. Decemberben kétszer próbálták felébreszteni, és nem sikerült. Mindkétszer kint álltam az ajtó előtt.

- Szia, kicsim –húztam az ágy mellé a széket, majd megfogtam az apró kezét. Mélyen lélegzett és igazából semmi több. Megcsókoltam a kéz fejét és reménykedtem benne, hogy hallja, amit beszélek hozzá. Mondjuk így bele gondolva, elég abszurd dologban reménykedtem.

- Tudod, ha lenne kedved felébredhetnél –suttogtam félmosollyal, de elég nagy kővel a szívemen.

- Hiányzol –sóhajtottam, és lehajtottam a fejem a keze mellé.

A filmekben ilyenkor felébred a szerettük, hát én kurvára nem egy "happy end" történetben éreztem magam. Nem reagált semmire, de tényleg semmire.

- Elnézést, Mr. Leclerc –szólalt meg mögöttem egy halk hang. Felemeltem a fejem és hátra néztem. A szokásos nővér állt az ajtóban.

- Letelt az idő –mondta, de én nem akartam elhinni.

- Hiszen most jöttem be –mondtam kis éllel a hangomban, de tovább fogtam Eloise kezét.

- Sajnálom, nem mondanám, ha nem lenne így –sóhajtotta a harmincas éveiben járó szőkehajú nő.

- Egy kicsit nem maradhatnék még? –néztem rá könyörögve.

- Ha nem lennének kamerák megengedném, de vannak és nem lehet –szomorúan nézett vissza rám.

- Rendben –bólintottam, majd visszafordultam a barátnőm felé.

- Majd jövök, szeretlek –csókoltam meg újra a kézfejét majd felálltam.

A nővér kiengedett a szobából, majd azonnal felváltottak a Blanche szülők. Még előtte elköszöntem tőlük, majd Enzohoz léptem.

- Jól vagy? –kérdezte a bátyám, mire bólintottam.

- Akkor menjünk –hessegetett abba az irányba amerről érkeztünk.

- Szerinted felfog ébredni? –kérdeztem ahogy kiléptünk az ajtón egy másik folyosóra, ami a kijárathoz vezetett.

- Nem tudom, Charles –ingatta a fejét.

- De mindenre felkell készülnöd –kicsit meghökkentett amiért ezt mondja, de nem akartam kimutatni. Így csak bólintottam egyet.

- Nem rosszból mondom, Charles –mondta a bátyám, mivel túl jól ismert.

- De elég régóta nem ébred fel és ezt mindenki tudja mit jelent –sóhajtotta.

- Tudom –léptünk ki a fotocellás ajtón, majd a parkoló felé haladtunk tovább.

Bárki bármit mondott, én akkor is reménykedtem még mindig. Nem akartam elhinni, hogy csak ennyit kaphattam Eloiseból. A sors nem hiába hozott össze minket, nem? Vagy lehet csak azért, hogy megint bele pusztuljak a fájdalomba.

Január 19. kedd

Kisebb késéssel értem be a Ferrarihoz, és bár javában zajlott a megbeszélés amikor az üvegajtón beestem.

- Sajnálom –néztem rájuk, majd gyorsan leültem Carlos Sainzzal szembe.

- Charles, megint késtél –nézett rám a média menedzser rosszállóan.

- Tudom, de a kórházban voltam –feleltem halkabban.

- Értem, de jó lenne, ha a munkádra koncentrálnál –mondta, mire rá néztem a negyvenes éveiben járó nőre.

- Szóval munka fontosabb mint, hogy a barátnőm haláloságyához bemenjek? –kötöttem bele, pedig nem volt szokásom ez a viselkedés.

- Nem ezt mondtam –ellenkezett.

- Pedig eléggé így lehetett érteni –morogtam.

- Charles, nyugi –szólalt meg a mellettem ülő Andrea Ferrari.

- Nem nyugszom le –rivalltam rá is.

- Több tiszteletet várnék el –néztem a menedzserre.

- Rendben, szerintem tartsunk szünetet –szólalt meg a csapatfőnök is. Binotto rám nézett majd magához intett. Felálltam majd oda léptem hozzá, és vártam a lekorholását.

- Hogy van a barátnőd? –meglepett az érdeklődése és jól is esett.

- Ugyan úgy, mint eddig –sóhajtottam.

- Reménykedjünk a legjobbakban –veregetett vállon, mire bólintottam.

- Én megértelek teljesen, de egy kicsit türelmesebbnek kell lenned –mondta Binotto halkan. Igaza volt, de túlságosan ingerült voltam mostanában, hogy józanul tudjak gondolkodni.

Szerintetek hogyan fog véget érni a történet?

Instagram: dkamilla_iroioldal