Bizalmunk története / Első kötet

Harminchatodik fejezet

Charles Leclerc

Halvány fényre nyitottam ki a szemem, és egy puha apró kezet éreztem az enyémen. Amint kitisztult a látásom, szembe találtam magam Eloise gyönyörű arcával. Fekete pizsama felső volt rajta, amit a kék fénynek köszönhetően vettem észre. Közel volt hozzám, sokkal közelebb, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Volt köztünk sajnos félméter távolság, de jó jelnek vettem, hogy a kezemet fogja. Annyira szerettem volna magamhoz szorítani az apró testét, vagy végig csókolni. Akartam őt és alig tudtam visszafogni magam. Illata a levegőben terjengett és szerettem volna minden egyes reggel erre ébredni.
Hirtelen Eloise elhúzta a kezét az enyémről, majd a hátára fordult.
Vártam pár pillanatot míg meggyőződtem arról, hogy alszik, aztán közelebb húzódtam hozzá és lassan a nyakába fúrtam a fejem, a jobb kezemmel pedig átöleltem.
Valahogy vártam arra, hogy lelökjön magáról vagy pofon vágjon, de továbbra is csak mély levegőket vett és tovább aludt. Én pedig elmondhatatlanul boldog voltam ettől a testi kontaktustól. Lassan, de újra elaludtam és mire reggel lett, úgy éreztem mintha hónapokat pihentem volna ki. Persze amikor kinyitottam a szemem, már nem öleltem át Eloiset, aki egyébként az ágyon ült a laptopjával az ölében, miközben én mellette feküdtem.
- Jó reggelt –mosolygott rám amikor felemeltem a fejem és úgy tűntem, mint aki azt se tudja hol van.
- Mennyit aludtam? –dörzsöltem meg a szemem.
- Délelőtt tizenegy van –mondta, mire meglepődve ültem fel.
- Ennyit aludtam? Nem akartam letelepedni itt –nyújtózkodtam.
- Igen –mosolygott, majd lehajtotta a laptopját.
- Egyébként, jót aludtál? –érdeklődött kedvesen.
- Szerintem nem aludtam még ilyen jót –jelentettem ki.
- Szóval az ágyam miatt vagy amiért plüssmaciként használtál? –meglepett az incselkedő hangneme, viszont zavarba is hozott. Reméltem, hogy nem ébredt fel arra amikor mellé húzódtam.
- Plüssmacis dolog miatt –válaszoltam burkoltan.
- Értem –pirult el.

- De azt hiszem most már ideje lenne mennem –ültem fel, és még mindig tompán éreztem magam, de fáradtnak már nem annyira.

- Rendben –bólintott, és lehajtotta a laptopot. Nem vártam, hogy marasztalni fog, de azért mégis vágytam rá. Talán tényleg mindent ellőről kellene kezdenünk, hogy újra velem akarjon lenni.

- Charles... –állt fel ő is, amikor én az asztalához léptem a Ferrarinak a kulcsaiért.

- Igen? –fordultam felé. Zavartan állt tőlem másfélméterre, és nyilvánvalóan hezitált. Hallani akarom én egyáltalán, amit mondani akar?

- Szeretném, ha barátok lennénk –mondta ki, mire a kést szépen és alattomosan a szívembe szúrta. Leginkább azért, mert a szavai hallatán egyértelműen úgy jött le, hogy csak barátságot akar velem nem többet. De akkor mi a francért hagyta, hogy itt aludjak vele? Ja igen, sajnálatból.

- Mégis miért? –a haragom hirtelen lángolt fel, és még így is visszafogtam magam.

- Mert még nem rég szakítottunk Colinnal, mellesleg Julia... –kezdte, mire betelt nálam a pohár.

- Nem rég? Jézusom, Eloise! Hiszen majdnem egy éve kidobott! És megcsalt az a rohadék, te meg még mindig vele foglalkozol? –jogosan akadtam ki, de önzőmódon. Hiszen El nem tudta az igazságot, mert nem emlékezett és én meg ledobtam rá a bombát.

- Mi? –halkan ejtette ki a kérdést, és engem azonnal elkapott a bűntudat.

- Sajnálom, nem akartalak leterhelni ezzel –léptem felé, mire ő hátrált egyet.

- Colin megcsalt? Kivel? –könnyes szemekkel kérdezte, amitől megszakadt a szívem.

- Szerintem jobb, ha most ezt nem tudod meg –sóhajtottam. Ő még nem tudta, hogy Juliával is megcsalta és azt sem, hogy amúgy terhes az exem. Semmit nem tudott és nem egyszerre kellene megtudnia az igazságot.

- Tudnom kell –szipogta.

- Értem, Eloise, de ez most túl sok lenne neked –léptem hozzá és szerencsére nem hátrált, de lehet csak a sokktól nem.

- Julia lehet tudja, majd őt megkérdezem –jutott eszébe, én pedig idegesen fújtattam.

- Julia biztosan tudja, mivel ő is lefeküdt Colinnal –morogtam, és pont az történt amire számítottam. Eloise összetört tekintettel meredt rám, gyönyörű kék szemeivel. Annyira szerettem volna én lenni az a személy, aki megtudja vigasztalni, akire szüksége van, de nem én voltam. Átfutott az a gondolat bennem, hogy talán már képtelen lesz újra szeretni engem.

- E-miatt szakítottál vele? Vagy a többi miatt? –törölte meg a szemeit a kérdés közben.

- Mindkettő, de leginkább miattad –feleltem, mire rám kapta újra a csillogó szemeit.

- Szeretném, ha elmennél –valahogy számítottam erre a reakcióra, de mégis rosszul esett.

- Rendben –bólintottam, majd elléptem tőle és lenyomtam a szobaajtó kilincsét.

Február 16. kedd

Eloise Blanche

Gretchen a texasi lány üzenetein meglepődtem, de szinte a második beszélgetésünk alatt azonnal összhangba kerültünk. Kedves lánynak tűnt és örültem amiért rám írt. Kerülte a személyes kérdéseket, szóval a suliról és az "újra kezdésemről" beszélgettünk. Nem akartam Charlesról beszélni vagy Colinnról. Úgy éreztem, hogy a pilóta srácot megbántottam, miközben Colin összetörte a szívemet. Szünetet akartam és átgondolni mindent, de tényleg mindent.

Anya és apa elmentek dolgozni és bár szigorúan megtiltották, hogy egyedül menjek be a városba, én mégis elindultam. Tartottak attól, hogy rosszul leszek valahol, de én jól éreztem magam és szerettem volna szétnézni kicsit. És persze így is tettem és bementem busszal a városba. Első utam egy könyvesboltba vezetett. Romantikus könyvek helyett, most a misztikus történetek felé vettem az irányt, és közben élveztem a könyvek remek illatát. Végig néztem a polcokon, majd találtam is egy érdekes sötétzöld borítójú regényt. A kezembe vettem majd a pénztárhoz mentem, ahol egy copfos piros felsős lány állt. Kifizettem a könyvet, majd kimentem a helységből és megpillantottam a szemben lévő Starbucksot. Késztetést éreztem, hogy igyak egy kávét, és át is siettem az üzlethez. Meglepetésemre csak ketten álltak előttem, így viszonylag hamar sorra is kerültem.

- Mit adhatok? –érdeklődött a szemüveges, kopasz srác.

- Egy espresso lesz, tejszínnel –feleltem.

- Milyen nevet írhatok rá? –fogott meg egy papírpoharat.

- Eloise –válaszoltam, majd már adtam is volna a kártyámat, amikor a vállam mellett kinyúlt egy kar és egy fekete kártyát tartott a srác felé.

- Én is egy ugyan ilyet kérnénk –szólalt meg mögöttem a srác, én pedig hátra néztem és fogalmam sem volt ki lehet a szőkehajú srác, de a mosolya máris jobbá tette a napomat. 

Instagram: dkamilla_iroioldal