Bizalmunk története / Első kötet

Harmincadik fejezet

Charles Leclerc

Február 1. hétfő

A konyhában ültem miközben anya főzött. Nem beszéltünk sokat, hallgattunk. Én a telefonomat néztem, ő pedig a répát pucolta. Az öcsém pont akkor lépett be a konyhába, amikor a telefonom is rezegni kezdett és egy ismeretlen számot pillantottam meg. Tartottam attól, hogy valami hírvadász újságíró, de az is megfordult a fejemben, hogy talán tényleg fontos. Felálltam majd felvettem a telefont, és kiléptem a konyhából a nappaliba. A helység semmit nem változott mióta elköltöztem, csak még több kép volt kint rólunk.

- Charles? –Mrs. Blanche hangját hallottam meg, majd halk sírást hallottam. Azonnal a legrosszabb fordult meg a fejemben és a kanapénak estem majd gyorsan leültem.

- Igen, én vagyok –nyögtem ki, mire tovább hallottam a síró hangot. Nem, nem történhetett meg... Csak ez járt a fejemben.

- Eloise-t ma felakarták ismét ébreszteni, de nem sikerült –kezdte, de a sírástól alig értettem valamit.

- Ez mit jelent? –kérdeztem lefagyva.

- Leakarják kapcsolni a gépekről –sírt fel elképesztő elkeseredéssel, én pedig leírhatatlan fájdalmat és hányingert éreztem.

- Mégis miért? Ezt nem tehetik! –akadtam ki azonnal, mire Arthur utánam jött.

- Nem látják a javulásra az esélyt –szipogta.

- Mikor akarják? –kérdeztem.

- Ma –a szívverésem elképesztő ütemben gyorsult fel.

- Nem, legalább egy hetet adjanak még neki –fogtam a fejem, és alig bírtam a könnyeimet visszatartani. Arthur leült velem szembe a másik kanapéra és szótlanul figyelt.

- Lenne értelme szerinted? –kérdezte, és kezdett derengeni miért hívott. Tőlem várja a választ. Ha éppen nem az összeomlás szélén álltam volna, akkor még meg is lepődtem volna, de sajnos a könnyek égették a szemem.

- Igen! –vágtam rá azonnal.

- Rendben, kérünk még egy hetet –szipogta.

- Hála az égnek –sóhajtottam fel.

- De sajnos már nincs bennem semmi remény –rosszul érintett amiért már Mrs. Blanche is ezt mondja. Nem akartam elhinni, hogy már csak én reménykedek... Meg talán a szemben ülő öcsém, akinek fogalma sem volt arról, hogy tudom mit érez Eloise iránt.

- Én még hiszek –mondtam végül, mire beállt közénk a csend.

- Köszönöm –mondta végül, én pedig letöröltem azokat a vacak könnycseppeket.

Február 4. csütörtök

Haladt az idő, de valami elképesztő tempóban. Egy hetet adtak Eloisenak, telt az idő. Mindennap bementem hozzá és szerencsére már öt percnél többet is bent lehettem. Reménykedtem hétfőn, kedden és szerdán is, de a mai napra kezdtem teljesen összeomlani. A reményt egy érzés váltotta fel, ami azt sugallta, hogy elveszítettem... Őt is.

- Szia –összerezzentem Pierre Gasly hangjára. A hajómban ültem, amikor megjelent a legjobb barátom. Nem hittem volna, hogy feltűnik így meglepődtem amikor átlépett a hajóra.

- Szia –köszöntem vissza, majd a haverom leült velem szemben.

- Mi a helyzet? –kérdezte, mire lehajtottam a fejem.

- Nem tudom mit mondhatnék –dörzsöltem meg a szemem.

- Egy ideje némaságba burkolóztál... –célzott arra, hogy senkinek nem írtam vissza mostanában. Leginkább Pierre és George írogattak, de néha Danny és Lando is megtalált. Nem volt kedvem beszélgetni. Egyszerűen nem ment volna amúgy sem.

- Tudom –bólintottam végül.

- Hogy van, Eloise? –kérdezett rá kapásból.

- Nem jól –néztem rá és Pierre együtt érző tekintetével találtam magam szembe.

- Sajnálom, haver –ingatta a fejét szomorúan. Mindketten jól tudtok, hogy milyen elveszíteni valakit. Bár hányszor történik meg, a fájdalom mindig ugyan olyan.

- Sokat fogytál –szólalt meg újra.

- Nem sokat eszek mostanában –vontam vállat.

- Ne csináld ezt magaddal... Eloise se szeretné ezt –mutatott végig rajtam.

- Én meg nem akarom elveszíteni és mégis elfogom –csattantam fel, és végképp kiszakadt belőlem minden. Úgy sírtam, mint egy kisgyerek, de Pierre előtt nem szégyelltem magam. Át ült mellém és próbált megnyugtatni, de képtelennek éreztem magam a megnyugvásra.

- Hubert vigyázni fog rá –suttogta, én pedig teljesen összeomlottam. A haverom vállának dőltem, és a fájdalmam csak erősödött.

Instagram: dkamilla_iroioldal