Második esély [Jaywon] BEFEJEZETT

Tizenhatodik fejezet: Fájdalom

Jungwon szemszög:

A képet letépem, majd zsebembe csúsztatom. Nem tudom ki szórakozgat velem, de kezd elegem lenni belőle. Kimerülten lépek be házam ajtaján. Veszek egy forró fürdőt, utána pedig bebújok a meleg takaró alá. Teljesen elfáradtam a kastélyból való kirohanás közben, főleg, hogy vérnyomásom az egekben lehetett.

Kitapintom a falon lévő villanykapcsolót, ami által fényt kapok a helyiségbe. A mögöttem lévő ajtót kulcsra zárom. Cipőmet leveszem, majd beljebb sétálok a házba. A nappaliba megyek, ahol szintén bevilágítom a helyiséget. Tekintetem a helyiség közepére téved, de gyanítom, hogy nem kellett volna. Ajkaim egy hangos sikítás hagyja el, kezem pedig szám elé helyezem. Lábam hirtelen csuklana össze, de megtámaszkodok a mellettem lévő kanapé karfájába.

Ujjaimra egyből tapad a rajta lévő piros nedűből, mely csak fokozza a bennem lévő rossz érzést. Erőt véve magamon rohanok a födön fekvő apámhoz. Kitapintom pulzusát, s kissé megnyugodva tapasztalom, hogy még él. Remegő kezekkel halászom elő telefonomat, s tárcsázom a mentőket. Zaklatott hangon mondom el a látottakat, de szerencsére a vonal tulsó oldalán lévő személy megérti amit mondok.
- Hamarosan megérkezik a mentő. Addig valamilyen anyagot rá tudnál szorítani a meglőtt helyre? - érdeklődik az ismeretlen.

Gondolkozás nélkül veszem le a rajtam lévő méregdrága pulcsit, melyből Jay férfias illata árad. Ezen ruhadarabot apám hasára szorítom, oda, ahol a legjobban vérzik. Meglőtték, de dulakodhattak is. A nappali tele van vérrel, és elég nagy a felfordulás. Apa, kérlek, tarts ki!
- Nem hagyhatsz magamra - suttogok szipogva. Próbálok nem tudomást venni arról, hogy a puha anyag kezd átázni, így túl sok vért veszíthet. Nem hagyhatom, hogy meghaljon!

Tekintetem párássá válik, így próbálok sűrűn pislogni. Meghallom a mentőautó jellegzetes hangját, nekem pedig ekkor jut eszembe, hogy az ajtó kulcsra van zárva. Francba, most nem tudom itt hagyni apát! Legnagyobb meglepetésemre viszont az életmentők könnyedén jönnek be a házba egy hordágy kíséretében. A vonal tulsó végén lévő személy ezt hallva bontja a hívást, a szakemberek pedig apámmal együtt kirohannak. Én is beülök a mentős kocsiba, hiszen egy pillanatra sem akarom egyedül hagyni édesapámat. Csendben sírva figyelem, ahogy a szakemberek szülőmmel törődnek.

Viszonylag hamar elérkezünk a kórházba, ahol engem egy váróterembe terelnek. A sarokban lévő székre ülök, lábamat pedig felhúzom magamhoz. Nem akarok itt lenni. A kórháznak teljesen nyomott hangulata van. Nagyon nem tetszik ez nekem. Mindig is utáltam az ilyen helyeket. Kis idő után mellém ül egy rendőr, aki kifaggat a történtekről, de sok mindent nem tudok mondani. Engedélyt kér a nappali átvizsgálására, én pedig ezt nyilván megadom neki.

Ez a szakember is magamra hagy, így újra csak én vagyok, és a kínzó csend, valamint a tőlem nem messze várakozó, mennyasszonyi ruhába bújtatott nő. Néha elrohan mellettem pár orvos. Szinte percenként nézek a falon lévő órára. Apa már több, mint egy órája a műtőben van. Egy műtőruhás alak lép oda a habos-babos ruhájú hölgyhöz. Nem hallom, hogy mit mond neki, de a lány hirtelen felzokogása megtöri a csendet. Sírva kezdi mondogatni, hogy "ez nem lehet, nem történhet meg", miközben az orvos látszólag elmormog egy sajnálomot. Úgy tesz, mintha egy ilyen szó bármit is segítene.
- Komolyan nem tudták megmenteni?! - szólal meg a lány hisztérikus hangvételben némi idő után. - A férjem az esküvőnkön kapott agyvérzést! Alig mondtuk ki az igent, és rosszul lett! Mi az, hogy nem tudják megmenteni?! Ő még csak huszonkét éves! Előtte állt az élet! Mi lesz így a magzatommal?

Fájdalmasan fordítom az ablak felé arcomat. Terhes. Egy gyerek, aki még meg sem született, de már félárva. Egy újabb gyerek, aki nem kaphat kellő szülői szeretetet. Egy gyerek, aki apa nélkül nő majd fel. Nekem sosem volt túlságosan fényes kapcsolatom a szüleimmel, de szerencsésnek mondhatom magam. Apa a körülményekhez képest mindig mindent megtett értem, és a vele töltött boldog perceket nem cserélném el semmire. Lehet, hogy kisiklott az élete, de Ő akkor is az apám. Sose tudnám elfelejteni azokat az emlékeket, amikor velem játszott, amikor támogatott, amikor megvígasztalt. Sosem tudnám elengedni az édesapámat.

Most mégis... Egy műtőajtó választ el tőle, miközben épp az életéért küzdenek. Nem élném túl, ha bármi baja lenne. Nem akarom elveszíteni. Apa, kérlek, tarts ki! Nem állok készen arra, hogy nélküled éljek. Szeretlek.