Második esély [Jaywon] BEFEJEZETT

Huszonötödik fejezet: Park Jong Seong

Jungwon szemszög:

Hasító fejfájásra ébredek, s esküszöm, hogy még a szemem is nehezemre esik kinyitni. Minden porcikám sajog, torkom pedig vízért áhítozik. Erőt véve magamon tornázom magam ülő helyzetbe a meglepően kényelmes ágyon. A szagokból és a mellettem lévő infúziós állványból egyből levettem, hogy egy kórházban lehetek, de nem a megszokott körülményekkel. 

Annyit fejlődött volna az egészségügyünk, hogy már ilyen tágas, rendezett, és drága holmikkal telepakolt szobában látják el a betegeket? Észreveszem, hogy velem szemben van egy ágy, ahol minden bizonnyal fekszik valaki. Érdeklődésem nem tudom legyőzni, így kíváncsian kelek ki ágyamból. 

Csupasz talpam érintkezik a hideg csempével, mely miatt apró borzongás fut végig testemen. Rajtam egy kék pizsama van, mely biztos, hogy nem az enyém, főleg a méregdrága márkáról árulkodó címkét elnézve. Hát, kezdek egyre jobban összezavarodni. 

Odasétálok jelenlegi szobatársamhoz, lélegzetem pedig egy pillanat alatt elakad. Jay?! Mit keres itt ez a srác?! Testéből csövek lógnak ki, a mellette lévő gépezet pedig ugyan abban a ritmusban ad hangot. Haja sokkal hosszabb, mint mikor legutóbb láttam, ami érthetetlen, hiszen pár nap alatt nem nő meg így. Testén nincs egy friss seb sem, az egyetlen sérülés rajta egy már rég beforrt seb a mellkasán. Ujjaim végighúzom a sebhelyen, az alvó fiú viszont meg sem érzi ezt. 

Nem áll össze a kép, hogy hogyan is kerülhet ide ilyen hirtelen. Szememmel végigfutom a helyiséget, míg meg nem pillantom az ágyára rögzített kórházi kartonlapot. Gondolkozás nélkül veszem kézbe az irattömböt, s olvasom el az első oldalon lévő kulcsinformációkat. Park Jong Seong a neve. Nekem viszont Jayként mutatkozott be. Igaz is, már akkor is tudtam, hogy ez nem a rendes neve. Autóbaleset, életmentő műtét, kóma beállta... Ez két éve volt?! Mi?! Most akkor én is minimum két éve fekszek itt, vagy mi a franc?! 

Hátam mögött nyitódik az ajtó, így megfordulok. Egy fekete hajú, középkorú nőt pillantok meg, aki egy csokor rózsát, és egy ajándéktáskát tart a kezében. Engem látva egy pillanatra megszeppen, de rövidesen kedves mosolyra húzza ajkait. 
- Jungwon! Annyira örülök, hogy jól vagy! - jön közelebb vidám hangon, majd szorosan magához ölel. Meglep közvetlensége, olyannyira, hogy megszólalni sem tudok. - Engedd meg, hogy bemutatkozzak! Pak Eunsuh vagyok, Jay drágám édesanyja - pillant a kórházi ágy felé. 

Jay. Jaynek hívja. Most már tényleg nem értem, hogy mi a franc folyik itt. Miért viselkedik úgy velem ez a nő, mintha mindig is ismertük volna egymást? Azt sem tudom hogy ki Ő, és valószínűleg életemben nem láttam még ezelőtt. 
- Ühm, jobbulást a fiának - nyögök ki ennyit, mert fogalmam sincs, hogy mit is kellene mondanom. 

Eunsuh kiveszi a kezemben lévő kartont, majd visszarakja a helyére. Vállaimra fogva vezet a helyiségben lévő asztalhoz, ahol leültet egy székbe. A rózsát gyorsan elviszi fia éjjeliszekrényére, ahol több másik virág is sorakozik. Ezután visszajön hozzám, majd az ajándéktáskából kivesz három ételest. Mindegyiket elém pakolja, s leveszi azok tetejét, majd evőeszközöket is hoz. 
- Egyél csak, neked hoztam. Az orvosok mondták, hogy ma fel kell ébredned, így hazamentem, hogy ebédet készíthessek neked - magyarázza, de még mindig nem vagyok hajlandó megmozdulni. 

Ezer meg ezer kérdés van bennem, de egyiket sem merem feltenni. Egyáltalán mi van, ha meg akar mérgezni? Eunsuh bámul rám egy ideig, majd mozdulatlanságom láttán jóízűen felnevet. Kellemes hangja betölti a helyiséget, miközben elővesz egy újabb kanalat, ezúttal magának. Egy kanállal megeszik a levesemből, így kezdek aggódni amiatt, hogy olvas a gondolataimban. 
- Finom, a nagyim receptje - jelenti ki vidáman. - Ne érezd magad kínosan. Biztos sok kérdésed van, szóval amíg eszel, én mesélek. A levest mindenképp fogyaszd el, erőt ad. Én és a gyerekem is mindig ezt ettük, ha betegeskedtünk.

Bátortalanul, de elveszem a még tiszta kanalat. Felszedek egy adag húslevest az evőeszközzel, s megkóstolom. Oké, ez ízletes. Idejét sem tudom már annak, hogy mikor ettem utoljára rendes ételt. Apa és én sem igazán remekelünk a konyhában, anyáról nem is beszélve. Az elmúlt években csak a nagyszüleimnél, illetve Jakeynél ehettem ilyen finomságokat. 
- Az én autóm elé ugrottál ki - kezd bele a hölgy -, így kötelességemnek éreztem, hogy álljam a kórházi kezeléseket. 
- Nem a maga hibája volt a gázolás - jelentem ki halkan.

Nem kéne egy csepp bűntudatot sem éreznie a történtek miatt. Nem az Ő hibájából lettem elütve, hanem mert én magam ugrottam ki elé. 
- Tudom, de mélyen érintett az eset. Jay autóbalesetben került ebbe a helyzetbe. Pont annyi idős vagy, mint amennyi a fiam volt a kóma előtt. Tudod, én nagyon kevés szülői szeretetet kaptam, így mindig igyekeztem a lehető legjobb szülő lenni. Jay a mindenem, szó szerint. Bármit megtennék azért, hogy visszakaphassam. Mindig szerettem, és vele voltam, ha tudtam. Mégis, úgy hiszem, hogy elrontottam a nevelését. Elég zűrös társaságba keveredett, és hobbijává vált a bulizás, a csajok elcsábítása. Volt, hogy a rendőrségre kellett érte mennem, mert balhékba keveredett az éjszaka közepén. Nem hagytam rá a dolgokat, de nem hallgatott rám, s csak azért is elment bulizgatni. Egyik este újabb hívást kaptam a rendőrségtől. Azt hittem, hogy megint csak egy balhé, amiből ki kell húznom, de... azt mondták, hogy autóbalesetet szenvedett a barátaival. Hyunjin vezetett részegen, és brutális karambolt okozott. Ő és a többiek könnyebb sérülésekkel megúszták, de Jay azóta sem ébredt fel. Két éve nem hallottam a fiam hangját, két éve magatehetetlen. Az orvosok már rég lemondtak róla, de pénzzel mindent meg lehet oldani. Ebben a magánkórházban bérlem neki a helyiséget, és az itt lévő összes gépezetet, melyek még életben tartják. Én tudom, hogy fel fog ébredni, csak azt nem, hogy mikor. Hiszek a fiamban, és tudom, hogy küzdeni fog az életben maradásért. Én pedig életem végéig várok rá és ápolom minden nap, ha kell. Mert Jay vissza fog térni.