Második esély [Jaywon] BEFEJEZETT

Különkiadás 1

Még mielőtt belekezdenénk: hajnalban megírtam az új jaywon könyvem első részét, és elkészítettem a borítót is. Az utóbbit itt láthatjátok:

Én igazán mondanám, hogy drámamentes lesz, de...

De 😶

Hát öhm, már az első rész kaotikus, egy apró csavar szépíti 👀

De legalább nincs olyan benne, hogy Jungwon és depresszió. Legalábbis asszem. Nincs tervben, oké? 🤐

De a dráma... Na, dráma, az sok lesz. Soook 💀

Valójában meg fogtok ölni.

Szerintem nem lesz olyan karakter, akit ne akarnátok megverni. Komolyan 😶

Mindenesetre jó lesz.

És akármennyire szeretném, nem teszem közzé ma, csak vasárnap vagy hétfőn. Először megakarok írni kb. 3 részt előre, hogy ha a munka miatt leállnék, legyen mit feltölteni. De sietek vele, ígérem ❤

Ohh, most mehetek elsősegélynyújtásra. Kívánjatok szerencsét, mert az a baba a halálom ><

Különkiadás: Sunki

Sunoo szemszög:

A reptért elhagyjuk, és én továbbra is Ni-Ki kezét szorongatom. Körülöttünk tolonganak az emberek, Riki viszont célirányosan tart előrefele. Közös bőröndünket Ő húzza mögöttünk, közben pedig édes kis semmiségeket mond, ezzel próbálva nyugtatni. Még sosem találkoztam a szüleivel, pedig jó ideje egy párt alkotunk. Megesett, hogy felhívtak, megkérdezték hogy vagyok, de lényeges kommunikáció sosem alakult ki közöttünk. Ők nem tudnak koreaiul, én pedig épp, hogy el tudok valamit makogni japánul. 

Fogalmam sincs mit gondolnak rólam, milyenek a valóságban, és nem fognak-e elküldeni már az első éjszaka, mondván a fiúk mellé egy Japán származású kell. Rettegek, hogy csalódást okozok, hogy elítélik majd a kapcsolatunkat, és elválasztanak minket egymástól. Mindenesetre Ők hívtak meg magukhoz, ezt pedig valamelyest jó jelnek veszem. Bár, még mindig ott van az a tény is, hogy simán elküldhetnek a picsába. 

Riki megszaporázza lépteit, így értetlenül próbálom felvenni tempóját. Vele ellentétben én nem vagyok egy sportember, utálok futni, sietni, bármi. Az egyetlen dolog, ami ilyen tekintetben érdekel, az a táncolást. Ezt a sportágat még Ni-Ki hozta be az életembe, és szerettette meg velem. Az Ő szenvedélye ez, én pedig mindig is imádtam nézni, ahogy táncol. Érzi a dallamot, minden mozdulata szenvedéllyel teli, és oly' könnyedén mozog, mint senki más. 

Párom megáll apukája előtt, én pedig egyből olyan mélyen meghajolok, amennyire csak tudok. Egészen véletlen koreaiul köszönök, de pirulva javítom is magam japánra. A közép korosztálybeli férfi felnevet, s a hátsó ülésre mutatva mondja, hogy üljek be. Én egyből eszerint cselekszek, nem akarok útban lenni, vagy ilyesmi. Szerelmem szerencsére nem előre, hanem mellém száll be, így közelsége megnyugtat valamelyest. 

Elindulunk Ni-Ki szüleinek otthona felé. Az apa fia páros könnyedén elbeszélget egymással, én pedig már feladom azt, hogy bármit is lefordítsak mondandójukból. Túl gyorsan beszélnek, és gyanítom, hogy helyi szlengeket, rövidítéseket is használnak. Kissé úgy érzem, hogy kár volt eljönnöm, hiszen az elkövetkezendő napok ugyan így fognak telni. Én próbálom majd megérttettni magam ha kérdeznek, de alapból nem csatlakozok be a beszélgetésekbe, mert nem tudok. Riki sokszor próbált már tanítani a saját anyanyelvén, minimális, alap dolgokat tudok is, de ennyi. 

Megérkezünk a békés kis családi házhoz, hol utolsónak lépek be az ajtón. Riki mindenkinek bemutat személyesen is, én pedig igyekszek nem kínos helyzetbe hozni önmagam. A szülőknek átadjuk a közösen vett házassági évfordulós ajándékukat, mely nem valami nagy dolog, de annál személyesebb. Egy falióra, ahol számok helyett a házaspár közös képei vannak időrendi sorrendben. 

Vacsorára invitálnak minket, így pirulva ülök le párom mellé, ki még mindig nagy beleéléssel beszél családtagjaival. Alapból elég szótlannak mondható, de most szinte be sem áll a szája. Nem is csoda, hiszen rég nem járt itthon, és rengeteg dolog történt vele azóta. 

Még az evés megkezdése előtt meghallom nevem szerelmem szájából, így felhümmögve adom tudtára, hogy figyelek.
- Kim Sunoo - áll fel helyéről, s húzza arrébb a székét. - Tudod, hogy te vagy az életem értelme - kezd bele, s szerencsémre koreaiul -, és nem tudnám mással elképzelni az életemet. Talán korai még de nem akarom évekig húzni az időt. Szóval, szívem, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz? - kérdezi meg azt a mondatot, amire egyáltalán nem számítottam, s elém térdel. Szám eltátom egymástól, s hirtelen csak makogni tudok. Mi? Megkért?
- Igen! - bólintok végül, s jó szorosan magamhoz ölelem. Anyukája boldogan visít fel, s egyből meg is hallom a fényképezőgép kattanását. Elpirulva rejtem arcomat Riki vállába. Eljegyeztek, méghozzá egy olyan ember, akinél jobbat kívánni sem lehetne. Most igazán boldog vagyok.