Most jó - Toto Wolff fanfiction

09. Monaco

Egy emberként kiáltottunk fel az egész garázzsal, ahogy a kockás zászló leintette Landot a harmadik helyen. Dobogó. Dobogó Monacoban. Idén másodjára állhat fel a pódiumra. Nem lehet szavakkal kifejezni, mennyire büszke vagyok erre a fiúra. Mindenki ölelt mindenkit, aztán futottunk, hogy ott legyünk vele, amikor kiszáll a kocsiból. Második helyén Carlos ért be. Oké, nem a mi csapatunkban van már, de elképesztően örültem neki. Max pedig az első lett. Megérdemelte.

Lewis hetedik lett, Bottasnak meg elcseszték a boxkiállását, szóval be se ért. Nem lehet náluk buli hangulat.

Bezzeg nálunk. Daniel tizenkettedik lett, pont mint tegnap az időmérőn, de haragudni, okolni Őt nem fogjuk és nem is akarjuk. Szoknia kell még az autót. Idővel be fog érni. Tudjuk.

Ahogy meg volt a díjátadás, megkaptuk a várva várt Carlando pillanatokat, utam egyből Danielhez vezetett. A pihenőjében ült Michael társaságában.

- Gyere ide, nagyfiú! - tártam szét a kezeimet neki, majd mosolyogva jött oda hozzám és ölelt át. - Semmi baj nincs!

- Tudom, csak szar - mondta, miközben fejét a nyakamba fúrta. A hátát simogattam, próbáltam nyugtatgatni. Nem fogja kimutatni, hogy dühös, ismerem már ennyire. De tudom, hogy szarul érzi magát.

- Mi a terv a szabad hétvégére? - néztem Michaelre.

- Kicsit elvonulunk. Szerintem a telefont is elveszem tőlem.

- Helyes - mondtam, majd elváltam Danieltől. - Nekem viszont mennem kell. Ma éjszaka még Monacoban lesztek, ugye? - kérdeztem, mire csak bólintottak egyet. Intettem nekik, majd tovább is mentem. Körbe mentem a paddockba, körül néztem, hogy ki hogy van a futam után.

Az Aston Martinnál muszáj voltam megállni. Nem mondom, hogy Sebbel olyan kapcsolatom van, mint pl Carlos-szal, de muszáj voltam neki gratulálni az ötödik helyéért, így mosolyogva ugortam a hátára, ahogy megláttam.

- Gratulálok öregfiú! - kiabáltam, miközben Seb csak nevetve fogott meg a combomnál és próbált egyensúlyt találni, nehogy előre essünk mindketten.

- Köszönöm, kedves! Landonak is nagyon jó futama volt - válaszolt, miközben a fejét hátrafordította, hogy lásson is engem, mire én csak mosolyogva bólogattam.

- Nagyon kis büszke vagyok rá.

- Jennifer Rose. Öröm és felüdülés téged itt látni - hallottam meg egy mély hangot mögülem. Azonnal lepattantam Seb hátáról és a Nagy Főnökre néztem.

- Lawrance, drágám! Jó látni téged is - köszöntöttem mosolyogva és két puszit nyomtam az arcára.

- Remélem azért vagy itt, hogy megbeszéljük a részleteket arról, hogy átjössz hozzánk - fogta meg a vállamat, mire felnevettem.

- Sose fogod feladni, igazam van?

- Sose, Szépségem. Muszáj vagyok reménykedni.

- Ez lesz a veszted - nevetett fel Seb is, mire Lawrance csak vállat vont, majd el is köszönt tőlünk. Én is hasonlóképp tettem, mert még Carlost is meg akartam látogatni. Ez hamarabb meg is történt, mint hittem, mivel ahogy ott hagytam Sebet, Carlos jött velem szembe. Sikítva futottam felé, Carlos pedig tudta mire számítson, így megállt, behajlította a térdét és várta, hogy az ölébe ugorjak.

- Annyira büszke vagyok! - kiabáltam, miközben olyan erősen szorítottam, ahogy csak tudtam.

- Köszönöm, köszönöm! - válaszolt, és hasonlóképp szorított magához. Még váltottunk pár szót, majd visszamentem a McLarenhez. Mindenki pakolászott, így beálltam segíteni, ahol csak tudtam.