Most jó - Toto Wolff fanfiction

27. Silverstone

A tegnapi összeszólalkozásunk után Max-szel, Toto egy percre sem akart magamra hagyni, ami elég furán jött ki, tekintve hogy nekem mindenhol ott kellett lennem, ahol alapvetően Zaknek kellett volna, míg Totonak is voltak hivatalos megjelenései, nem is kevés. Biztosítanom kellett róla, hogy tudok magamra vigyázni, valamint hogy nem egy ember van a paddock területén, aki egyből jönne a "segítségemre", ha ismét összefutnék Verstappennel és szóváltásba keverednénk.

Nagy nehezen az osztrák is belátta, hogy lehetetlenség folyamatosan mellettem lennie a munkánk miatt, így áttért arra, hogy tíz percenként üzenetekkel bombázott, hogy minden rendben e. Más ezt már idegesítőnek is gondolhatná, de az igazság az, hogy ezalatt a néhány hét alatt olyan szinten eltudta csavarni a fejemet Torger Wolff, hogy egy csepp idegességet sem tudtam felé érezni, csak hálát, amiért ennyire aggódik értem.

Éppen kiléptem az ideiglenes McLaren home ajtaján, hogy felüljek a pitwall egyik székére, hogy onnan nézhessem a sprintkvalifikációt.

- Azt hittem, hogy érthető voltam veled két évvel ezelőtt - hallottam meg magam mögül azt a hangot, amit a lehető legkevésbé akartam hallani. Mielőtt hátra fordultam körbe néztem, hátha meglátok egy ismerős arcot, aki tudja, hogy kinek kell szólni. Nem olyan messze kiszúrtam Pyryt, aki épp készülődött Pierrehez, mivel a francia pilóta sisakja volt az egyik kezében. Összeakadt a tekintetünk és csak reménykedni tudtam, hogy a tekintetemből most is ki tudja olvasni a segélykiáltásomat, mint néhány héttel ezelőtt, amikor Totoval szemben kellett bevédenie a seggemet. Értetlen tekintettel nézett rám, majd meglátta, hogy ki is áll mögöttem és láttam, hogy leesett neki és egyből el is indult. Már csak reménykedtem, hogy nem Torgert fogja idehozni, hanem azt akinek hallania kell ezt a beszélgetést.

Magamra erőltettem egy műmosolyt, majd megfordultam, hogy szembenézzek Jos Verstappennel.

- Nem tudom miről beszélsz Jos - válaszoltam, mire Jos egy öblös nevetéssel válaszolt.

- Tegnap Max szétrombolta az öltözőjét. Miattad. Megint.

- Megint? - néztem rá értetlenül.

- Két éve, amikor végre megjött az eszed, és békén hagytad a fiamat, ugyanezt csinálta. Csak most nem is értem mivel tudtad így felidegesíteni, hisz a lehető legboldogabb Kellyvel.

- Tényleg, el is felejtettem gratulálni, hogy milyen ügyesen sóztál rá a fiadra egy használt árut.

- Túl mész egy határon - emelte fel a hangját Jos, miközben ingerülten mutogatott rám az ujjával. Körbe néztem ismét, reménykedve hogy meglátom Pyryt valahol, de sikertelenül.

- Csak a véleményemet mondom el Jos. Mit fogsz tenni?

- Nagyon jól tudod, hogy tönkre tehetem az életedet, de kis...

- Én kis, mi? Hm? - próbáltam a lehető legnyugodtabb hangnememet használni, ami elképesztően nehéz volt, tekintve hogy láttam Jos szemében azt, amit két évvel ezelőtt is láttam. El akar tüntetni a fia közeléből és ez már egyszer sikerült neki. Most viszont mindennél fontosabb számomra, hogy Max tisztában legyen a történtekkel. És az imáim meghallgatásra találtak, ugyanis megláttam Jos mögött Pyryt, aki mögött egy kissé ingerült Max jött. Nem tudom elképzelni, hogy a finn edző mivel tudta meggyőzni Maxet, hogy idejöjjön, de itt van és semmi más nem számít.

- A lehető legaljasabb nőszemély vagy, ezt te is jól tudod.

- Miért, Jos? Mert szerettem a fiadat, vagy mert Ő szeretett engem? Te pedig mint jó apuka ott tettél nekünk keresztbe, ahol csak tudtál.

- Mindent miatta csináltam! - Jos már üvöltözött, közel sem foglalkozva azzal, hogy bárki meghallhatja. És ez maximálisan is az én malmomra hajtotta a vizet.