29. London

511 30 11
                                    




Londonba szállították Maxet, ezzel megkönnyítve minimálisan is az életemet, hogy nem kell még egy órát vezetnem teljes sötétségben a lakásomig.

Max átesett minden kötelező vizsgálatom, és hál Istennek megúszta egy enyhe agyrázkódással, valamint parancsot kapott, hogy néhány napig szigorú ágynyugalomra van szüksége.

A holland elég hamar kipaterolta az apját a szobájából, így nekem könnyű bejárásom lett hozzá, még akkor is ha tudtam, hogy Kelly bármikor felbukkanhat, mivel már értesítette Jost, hogy elindult.

- Nem igazán szeretnék itt lenni, amikor ideér - céloztam a barátnőjére. Mellette ültem egy széken, miközben a másik kezére rajzolgattunk a ujjunkkal nonfiguratív ábrákat.

- Nem akarom, hogy elmenj - mondta, miközben egy szívet rajzolt épp a tenyeremre.

- Úgyis nagyon sok dolgom van még. Andreashoz is be kéne ugranom és ott van még Torger. Mondjuk Ő szóba se akar állni velem szerintem.

- Seggfej egy ember, de nem hiszem, hogy olyan ostoba, hogy egy ilyen kincset hagy hogy kicsússzon a kezei közül - elmélkedett, miközben folyamatosan csak erősítgette a nem látszó szívet a tenyeremben. - Én voltam olyan ostoba. És azóta is bánom.

- Max, kérlek - ráztam a fejemet, majd a szemébe néztem. - Így alakult. Nem tudunk már mit tenni. Mindketten tovább léptünk. Ne hagyjuk, hogy az elmúlt két év alatt felépített életünk romba dőljön egy fellángolás miatt.

- Szóval ennyi voltam neked? - nézett a szemembe. - Egy fellángolás?

- Te is tudod, hogy ez nem igaz - simítottam a kezemet az arcára. - De minden ellenünk volt akkor. Okkal. Azoknál nagyobb figyelmeztetés nem kellett, hogy mi nem illünk össze.

- Szerettük egymást - sziszegte a fogai közül.

- És te már Kellyt szereted, ami teljesen normális. Imádod Őt is és a lányát is. Nekem pedig ott van Torger.

- Senki se hívja Torgernek.

- Én épp ezért hívom így - mosolyogtam rá.

- Max! - hallottunk meg egy női hangot a hátunk mögül. Mindketten odakaptuk a fejünket és megpillantottuk Kellyt. Abban a pillanatban elhúztam a kezemet az övéből, de nem voltam elég gyors, mert a nő meglátta és kérdő pillantással vizslatott minket.

- Én már megyek is - mondtam, miközben felálltam a székről és elindultam kifelé. - Max, vigyázz magadra, kérlek! Kelly, te pedig figyelj arra, hogy valóban pihenjen - mosolyogtam a nőre, aki válaszul csak bólintott egyet. Még egy pillantást vetettem a holland pilótára, aki csak üres tekintettel engem nézett és várta, hátha meggondolom magam és inkább vele maradok. Búcsúként még intettem egyet, majd kiléptem a szobából.

Jos az egyik padon ült, miközben miden bizonnyal arra várt, hogy a fia mikor lesz hajlandó végre találkozni vele. Rám nézett és csak a tömény gyűlöletet láttam a szemében.

- Csak kérj tőle bocsánatot - szólaltam meg, mire szarkasztikusan felnevetett.

- Szerinted nem ezzel kezdtem?

- Gondold komolyan a bocsánatkérést, te seggfej. Én is bocsánatot kérhetnék, amiért folyamatosan seggfejnek hívlak, de nem fogok, mert nem fogok egy kamu bocsánatkéréssel előrukkolni. És Max kifejezetten azaz ember, aki tudja ki mikor hazudik neki. Ne legyél ostoba! A fiad. Kérj tőle bocsánatot, hogy az első szerelmét elűzted mellőle.

- Az Dilara volt - horkantott fel.

- Kérdezd meg tőle - kacsintottam rá, majd otthagytam. Bőven elég volt nekem ennyi Verstappen-dráma mára. Meg az egész életemre.

Most jó - Toto Wolff fanfictionWhere stories live. Discover now