Marvel és Egyéb Oneshotok

A múlt árnyai -Bucky

(T/N) -Te neved

Bucky kifejezéstelen arccal ült a fűben. El akart menekülni kicsit a világ elől. Utálta, és dühítette, hogy mindenki sajnálta őt, hiszen őt nem kell sajnálni. Miért is kellene? Sóhajtva felhúzta a térdeit, és átkarolta őket. Üveges tekintettel nézte a fákat, és gondolkozott. Régebben minden más volt. Régebben. Ami azt illeti, nem is igazán tudta, mi történt régebben. Nem is tudta, hogyan került ő a 21. századba. Az 1940- es évekre tökéletesen emlékezett, de ezeken kívül csak homályosan tudott felidézni dolgokat. Ez az egész, egyszerre idegesítette, és fusztrálta is.

A férfi léptek tompa zaját hallotta maga mögül, mire kissé szomorúan a térdére hajtotta a fejét. Nagyon nem vágyott most a társaságra, de az a valaki -a hangok alapján- leült a fűbe.

- Hé, jól vagy? - kérdezted halkan.

A hangod valahogy ismerősen csengett Buckynak, de nem igazán tudta, hogy honnan. Sóhajtva rád nézett, majd lassan, és gépiesen bólintott egyet, ezzel választ adva az imént elhangzott kérdésre.

- Nem ismersz fel, igaz? - kérdezted kissé szomorkás hangon, de azért mosolyogva.
Bucky összevonta a szemöldökét, és erősen koncentrált rád. Igyekezett felidézni veled kapcsolatban valamit. Akárminek örült volna, de valahogy nem sikerült.

- Sajnálom, azt hiszem nem - hajtotta le végül a fejét elkeseredetten. Hirtelen annyi minden kavargott benne, annyi kérdése lett volna, és egyet sem tudott feltenni.

- Peggy? - kapta fel a fejét hirtelen. - A neved... Ugye? - a mondat végére kissé bizonytalan lett, látva a szomorú arcodat.

- A-a nevem (T/N) - válaszoltad kicsit elhidegült hangon, és inkább nem néztél a férfira.
- Hát persze - sóhajtott. - Bocsáss meg. Minden olyan... Zavaros

Nem feleltél. Összeszorítottad a szemedet, hogy ne sírj, és inkább az eget nézted. Tudtad, hogy Bucky most csak a Tél katonája előtti időkre emlékszik a sok Hydrás emléktörlés miatt, de ez akkor is rosszul esett. Nagyon.

A férfi hirtelen felállt, és elindult a szobája felé. Kényelmetlenül érezte magát a társaságban. Ahogy belépett az szobába ismét elfogta az a bizonyos ismerős érzés.Óvatosan leült az ágyra, ami kicsit besüppedt alatta. Hanyatt feküdt, és a plafonra bámult egy kis ideig. Őszintén, nagyon furcsa volt neki ez az egész. Oldalra fordult, a keze alatt pedig megérzett valamit ropogni. Kihúzta a karja alól, majd a kezébe vette a kis papírszerű anyagot. Ahogyan ránézett, egy meglepett nyögés hagyta el a száját. Egy kép volt, ami -nyilván attól, hogy ráfeküdt- kicsit meg volt gyűrődve. Magát látta rajta, ahogyan a derekadat öleli. Mindketten mosolyogtak, a kezedben pedig még egy szál rózsa is volt. Ismerős bizsergést érzett a mellkasába, ami aztán az egész testét végigjárta. Élesen beszívta a levegőt, a képet a földre dobta, és a hajába túrt. Hát most mit csináljon?

Te még mindig ott ültél, ahol Bucky hagyott. Annyi mindent akartál neki mondani, de semmit nem mondhattál. Nem tudhatott arról, hogy ki volt ő, és miket tett az utóbbi években. Ez is csak tovább facsarta a szívedet, ahogyan az is, hogy nem ismert meg. Szeret. Tudtad, hogy még mindig szeret, csak kell neki egy kis idő. Már nem tudtad mióta ülsz ott. Az időérzéked teljesen elveszett.

- Leülhetek? - kérdezte egy érdes hang, amitől összerezzentél. Oldalra kaptad a fejed, és némileg megnyugodtál, amikor láttad, hogy csak Bucky az. Lassan bólintottál, mire a férfi helyet foglalt a fűben.

- Mi jártunk, igaz? - fordult feléd a férfi. Nagyon meglepett a kérdés, de azért válaszoltál:

- Igen - néztél fel újra az égre, szinte sírva.
Bucky lehajtott fejjel, kissé elpirulva odanyújtott egy rózsát neked.

- Valahogy éreztem, hogy volt valami kettőnk között - motyogta maga elé. - És ez csak erősítette bennem a dolgot - belenyúlt a dzsekije zsebébe, és előhúzta a kissé megviselt képet. - (T/N). Mindent elfelejtettem, és mégis. Képes voltam másodszorra is beléd esni - könnyes szemmel végigsimított az arcodon , és magához húzott. Te olyan szorosan öleltél vissza, ahogy csak tudtál. Nem akartad elengedni őt.

- Jó ember voltam, igaz? - kérdezte végül suttogva Bucky, mire te lefagytál. Igazság szerint ő jó ember volt, de rossznak hitte magát, és ha elmondtad volna, hogy mi történt vele az elmúlt években, akkor ismét rossznak hinné magát.

- Az voltál. - felelted végül szűkszavúan, miközben a hátát simogattad. Utána egy ideig hallgattad a nyugodt szuszogását, aztán megtörted a csendet. - Mondd csak, emlékszel valamire? Mármint, hogy mi történt veled a vonatos küldetés után? - kicsit eltoltad magadtól, hogy jobban lásd az arcát.

Bucky összeráncolta a szemöldökét, és nagyon erősen koncentrált. Hosszú másodpercek teltek el így, míg végül bizonytalan hangon megszólalt:

- Egy valamire határozottan emlékszem, de nem hiszem, hogy ez olyan fontos.
- Mi az? - kaptad fel a fejed izgatottan.
- Szibéria - felelte, miközben maga elé meredt.

Igen, ez volt az, amit nem akartál hallani. A legszörnyűbb emlékeinek helyszíne volt az egyetlen, amire emlékezett. Az alsó ajkadba haraptál, hogy most mit mondj neki. Nem tudhatja, hogy ő volt a Tél katonája. Még nem.

Ezt most csak úgy itthagyom nektek, és marvel_fan99 -nek a jeles napja alkalmából (remélem ő tudja, mi van ma)