Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

7. fejezet

Fogalmam sem volt, hogyan kerültem az éjszaka folyamán az ágyamba, de reggel nagy zsivajra ébredtem.

A törpök össze-vissza rohangálva keresték a dolgaikat. A szememet dörzsölve, álmosan követtem, ahogy Óin a hallókészülékét keresi, és hiába próbálnak segíteni neki a többiek, anélkül aztán mondhatják, merre menjen.

− Jó reggelt, Avery – mosolygott rám Bilbó és becsatolta a zsákját.

− Hova ez a nagy sietség? – kérdeztem ásítva.

− Tovább indulunk – felelte a hobbit.

−Aha – feleltem visszadőlve az ágyra és lehunytam a szemem.

Egy óra múlva már mindannyian készen voltunk és magunk mögött hagytuk Elrond házát. A tündéktől szereztem némi ruhát és élelmet, így már nekem is volt egy kisebb batyum, amit vihettem.

Hosszú menetelésbe kezdtünk, ami közben én majdnem az összes törppel beszélgettem egy keveset. Egyedül Thorin volt ma szokatlanul mogorva és csendes. Bárhogy törtem a fejem, semmi sem jutott az eszembe, ami miatt ma oka lehet ilyennek lenni. Tegnap este a tűznél még semmi baja nem volt.

− Te tudod, mi baja Thorinnak? – léptem Bilbó mellé a nap vége felé. Hegygerinceken és völgyeken keltünk át, amitől már úgy éreztem, hogy menten leszakad a lábam, de Thorin még mindig továbbhajtott minket.

− Tegnap, hallottam, ahogy Gandalf és Elrond úr arról beszél, hogy Thorin családja hajlamos az őrületre, és, hogy semmi sem garantálja, hogy Thorinon nem fog elhatalmaskodni – suttogta bizalmasan a hobbit, miközben előresandított a törpökre.

− Oh, hát, persze – csaptam a homlokomra, ahogy beugrott. – Thorin hallotta.

− Igen – bólintott Bilbó és egészen meglepetten nézett, amiért tudtam, hogy mi jön. Ezen elmosolyodtam és rákacsintottam.

− Ezért olyan ma, mint aki citromba harapott – mormogtam halkan.

− Ma? – kérdezett vissza cinikusan a hobbit. – Mindig olyan.

Erre hangosan felkacagtam, amire többen is hátrafordultak. Elkaptam Thorin pillantását is, akinek az arca megenyhült annak ellenére, hogy a szemében még mindig sötét gondolatok vetettek árnyékot.

Úgy gondoltam, hogy itt az ideje életet önteni a férfibe, így megköszöntem Bilbónak az információt és elsiettem az előttem lévő törpök mellett egészen Thorinig.

A törp felvont szemöldökkel fordult felém, mikor lefékeztem mellette, én pedig azzal a lendülettel belekezdtem. Mindenről fecsegtem neki. A zenéről, arról, hogy imádom a csillagokat nézni nyáron, hogy életem első leveséből teljesen kifelejtettem a fűszereket. Megemlítettem neki, hogy utálom a rágcsálókat, és elmeséltem neki, hogyan menekültem a nagymamám elől, mikor kiskoromban valami rosszat tettem.

A törp egyszer sem szólalt meg, de nem is küldött el, amit viszont jó jelnek véltem. Tudtam, hogy Thorin figyel rám, ezt elárulta, ahogy néha rám pillantott a szeme sarkából. Gondoltam, hát, hogy eljött a megfelelő alkalom, hogy végül elmondjam neki, amit igazán akartam.

− Szerintem remek király vagy, Thorin – váltottam hirtelen témát. A törp egy pillanatra megtorpant, aztán merev testtartással követett, de még nem kiabálta le a fejemet. – És erős is. Erősebb, mint az őseid.

− Nem kellenek a biztatásaid – vetette oda mogorván a törp.

− Ezek tények, nem biztatások – feleltem váll vonva. – Tudom, hogy felül tudsz kerekedni az őrültségen és legyőzni az előítéleteket.