Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

34. fejezet

Bolg pokolian dühös volt. Tudtam, hogy nem vagyok neki ellenfél. Fogalmam sem volt, hogyan győzhetném le, hiszen Taurielt is majdnem megölte.

Nem tudtam használni a kardomat, mert túl kevés volt köztünk a hely, nekem viszont nem volt esélyem ellene a közelharcban. Alacsony termetem jelentett egy kis előnyt, amit meg is próbáltam kihasználni.

A kardomat elejtve ragadtam meg a tőrömet és néhány felületes vágást ejtettem az ork testén, ami úgy néz ki még jobban felbőszítette, mert megragadta a torkomat és a magasba emelt.

Fulladozva próbáltam szabadulni. Sikerült erősen térden rúgnom, amitől kifordult a lába és eleresztett. Pillanatnyi előnyömet kihasználva nyakon akartam szúrni, de Bolg elkapta a csuklómat. Időt azonban nem hagytam neki, hogy bármi mást is tegyen, mert minden erőmet beleadva adtam neki egy jobb egyenest. Az ork feje hátrabicsaklott és eleredt az orra vére, miközben eleresztette a csuklómat. Mielőtt újra magához térhetett volna, mellkason rúgtam, amitől elterült. Rávetettem magam, hogy szíven szúrjam, de olyan könnyen lökött le magáról, mint egy tollpihét. Az erődítmény falának repültem.

Éreztem, hogy valami meleg csordul végig az arcomon, de nem foglalkoztam vele. Össze kellett magam szednem, nem hagyhattam, hogy ez az ork nyerjen. Ahogy Bolg újra felém indult, összeszedtem minden megmaradó erőmet és rávetettem magam.

Ez a jelenet egészen emlékeztetett arra, amikor Tauriel vetette rá magát. Csak remélni tudtam, hogy én is megállok az egyik részen és nem zuhanok a mélybe. Amikor a lábam érintette a sziklát, lendületet vettem és löktem egyet magunkon.

A metsző szél az arcomba fújta a hajamat és néhány hajszálam apró vágást ejtett a bőrömön, de ezek semmik voltak ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor földet értem.

Hosszú pillanatokig nem kaptam levegőt és homályos foltokon kívül semmit sem láttam. A gerincem és a bál lábam borzalmasan fájt. Azt hiszem, kiment a bokám. Ezek ellenére is már azelőtt talpon voltam, hogy Bolg felém tornyosult volna.

Alig álltam, a tőröm ki tudja merre hevert. Fegyvertelenül, félájultam álltam előtte, de annyi akaraterő volt bennem, mint még soha. Készültem, hogy pusztakézzel vegyem fel a harcot, de ekkor hatalmas dörrenés rázta meg mögöttem a hegyet. Én és az ellenfelem is arra kapta a tekintetét, és ahogy megláttam Legolast, amint felénk siet, elkapott a hála.

A tünde már annyiszor megmentette az életemet, pedig semmi oka nem kellett, hogy legyen rá. Ő mégis mindig ott volt, amikor kellett és én ezt sosem fogom neki elfelejteni.

Tudtam, hogy innentől megoldja és bár a becsület nem ezt diktálta, mégis magára hagytam, hogy én Thorinhoz siethessek. Felkaptam a kardomat és elindultam.

Már távolról hallottam a csata zaját. Futni kezdtem, habár mindenem sajgott és a bokám miatt eléggé féloldalasra sikerült ez a futás.

Mire odaértem, csak azt láttam, ahogy a három törp lassan sétál a jégen és lehajtott fejjel figyelnek valamit. Azonnal tudtam, mit.

- Ne! – kiáltottam feléjük, amire mind rám kapták a tekintetüket. – Ne kövessétek, csapda!

Elkéstem.

Egy penge hasította ketté a jeget és szúrta keresztül Thorin lábát. Még mielőtt bárki bármit tehetett volna Azog áttörte a jeget és a törp fölé magasodott.

Felsikítottam és mielőtt gondolkodhattam volna, elhajítottam a kardomat. A kard keresztülszelte a levegőt és pontosan Azog mellkasa közepében állt meg. Az ork arcán döbbenet suhant át, ahogy lepillantott a mellkasából kiálló kardra, aztán elterült.