Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

1. fejezet

Minden a Gyűrűk urával kezdődött. Aztán jött a Hobbit. Mindig képes voltam őket újra nézni. Akárhányszor játszották a tv-ben, én ott ültem és hiába tudtam már kívülről az egészet, akkor is olyan csillogó tekintettel figyeltem az eseményeket, mintha akkor látnám életemben először.

Rajtuk nőttem fel. Kiskoromban órákat könyörögtem anyának, hogy hadd nézzem meg a filmet. Akkor még csak a Gyűrűk urát ismertem. Aztán kijött a Hobbit is filmben és én rögtön tudtam, hogy ugyanúgy, ha nem jobban kedvelem a tizenhárom törp és Bilbó történetét, mint a Szövetségét.

Sokszor álmodoztam azon, hogy én is egy vagyok Thorin társaságából vagy a Szövetség tagjai közül. Aztán ahogy nőttem, hiába nem csökkent csodálatom a történet után arról, hogy én is együtt kalandozok majd a szereplőkkel, lemondtam. Így huszonegy évesen, egyetemistaként azt hiszem már kinőttem a tündérmesékből.

Csakhogy hatalmasat tévedtem.

Az a nap sem volt semmiben sem más, mint a többi. Pedig, ha jobban odafigyeltem volna, akkor talán észrevettem volna, hogy a Nap sugarai teljesen máshogy ragyogták be az égboltot, mint szokták. Feltűnt volna a madarak nyugtalansága, ami lépten-nyomon követett, amerre haladtam. De én ezekkel mintsem foglalkoztam és szokásosan zenét hallgatva haladtam hazafelé az egyetemről.

A kulcsomat elővéve nyitottam ki a bejárati ajtót és léptem be kicsiny lakásomba. Egyedül éltem, mert a szüleimmel nem volt éppen jó a kapcsolatom.

Megfordultam, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, és miután sikerült, a cipős polc felé perdültem, hogy lerúgjam magamról a cipőmet. Azonban a mozdulat közben megmerevedtem és kistányérnyi nagyságú szemmel pislogtam az előttem elterülő tájra.

Kezdjük azzal, hogy sötét volt. És fák álltak ott, ahol a nappalinak kellett volna lennie. És, ha ez még nem lett volna elég, akkor hiába dörzsöltem meg a szemem és csíptem meg magam, ugyanúgy három óriási troll állt körbe egy tüzet, ami felett nagyon is ismerős törpök forogtak nyárson.

Na, jó, biztosan csak képzelődök. Valójában már rég haza értem és most az ágyamban fekszem. Mikor majd felébredek, akkor majd jót nevetek a fura álmomon.

Pillantásom végigsepert a három trollon, akik azon vitatkoztak, hogyan is kellene megenni a törpöket. Majd áttért a zsákban lévőkre, akik zizegve-mozogva próbáltak kiszabadulni.

A szemem találkozott egy sötét pillantással, ami komoran meredt előre. Azonnal felismertem Tölgypajzsos Thorint, ő volt az egyedüli, aki nyugton volt. Látszott rajta a düh, amiért útjuk elején máris egy ilyen galibába ütköztek. Ahogy ő is észrevett, megrebbent a szeme, de más jelét nem adta, hogy észrevett.

Ha most éppen álmodok, akkor nem is történhet velem semmi rossz, ügye? Vagy, ha mégis, akkor úgyis felébredek majd. Ezzel az elhatározással bújtam egy közeli szikla mögé és szépen lassan osontam egyre közelebb a zsákokba kötött törpökhöz. Thorin végig követte minden mozdulatomat.

Mikor elértem a legszélén lévő Balint, mutatóujjamat az ajkam elé emeltem, jelezve, hogy maradjon csendben. Az idős törp gyanakvóan méregetett, de mikor megérezte, hogy a csomójával bíbelődök, hálás mosolyt vetett felém. Próbáltam annyira igyekezni, amennyire csak tudtam, de a csomó igencsak erős volt, és hiába volt tehetségem ahhoz, hogy minden ilyet pár másodpercen belül szétszedjek, ez bizony eltartott egy darabig.

Mivel tartottam attól, hogy a trollok észrevesznek, így megragadtam Balint és hangtalanul behúztam az egyik széles fa mögé, hogy nyugodtabban tudjak dolgozni.

A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem magam, mint aki mindjárt elájul. Rettegtem, annyira valósághű volt ez az álom, mint még soha egyetlen másik sem.