Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

15. fejezet

Beorn elgondolkodva pillantott végig a törpökön, de végül beinvitál minket a házába és reggelivel kínált. Én igyekeztem Thorin közelében maradni, aki pedig igyekezett tőlem távol tartani az állandóan közelembe férkőzni kívánó egereket.

Sejtelmem sem volt, miért akartak állandóan a közelembe kerülni, de most először kívántam azt, bár ne vonzanám az összes állatott ennyire.

− Hát, te vagy az, akit Tölgypajzsosnak hívnak – szólította meg a mellettem ülőt Beorn, miután egy óriási korsóba tejet töltött Filinek. – Mond csak, miért vadászik rád Azog, a pusztító?

− Ismered Azogot? – kérdezte tartózkodóan Thorin. – Honnan?

Én mellette éppen néhány pillangót és méhet igyekeztem elhessegetni, de azok minduntalan visszaszálltak rám.

− Az én népem volt az első, aki a hegyekben élt – kezdte Beorn, én pedig szomorúan ránéztem. El sem tudom képzelni, hogy min kellett neki is végigmennie. Hallgattam az ő történetét, és Bilbó faggatózását, hogy van-e még olyan, mint ő.

Ezután komor csend ereszkedett az asztalra. A törpök nem tudták, mit is kellene mondaniuk, és Beorn nem is szólalt meg egy darabig. Nos, én azonban megéreztem a lábamon végigszaladó kis lényeket, amiktől minden szőrszálam rettegve meredt az égnek, így ijedten pattantam fel a székemről és perdültem konkrétan Thorin ölébe.

A törp éles reflexeinek hála, sikerült elkapnia, de igencsak úgy nézett ki, mint akinek kezd elege lenni a váratlan támadásaimból.

− Szedd már össze magad, asszony – morrant rám, amitől megrezzentem a karjában. Az ő számára gyerekesnek tűnt, amit én műveltem, de el sem tudta képzelni, mennyire rettegtem, pedig én is tudtam, hogy nincs rá különösebb okom. Mégis rosszul esett, amilyen hangnemben hozzám szólt, hát, még mikor úgy lökött ki a karjai közül, mintha csak egy rongy lennénk.

Megbántódva ültem vissza a helyemre és a könnyeimet nyeldesve próbáltam kényszeríteni a testemet, hogy ne ugorjak fel és rohanjak sikítva a nagyvilágba, amikor már két egér is rajtam mászott.

Szabályosan reszkettem, de Thorin a füle botját sem mozdította felém. Nem, ő minden figyelmét Gandalfnak és Beornnak szentelte. Aztán hirtelen mindkét egér eltűnt rólam, én pedig megkönnyebbülten lehunytam a szemem, mielőtt felnéztem volna megmentőmre. A szememből megszökött egy könnycsepp, de még így is tisztán láttam, ahogy Beorn kezében az egerekkel megszólal.

− Én nem szeretem a törpöket, mert kapzsik és vakok – lépett hátrébb tőlünk az óriás. – Nem törődnek azok életével, akikét kevesebbre becsülik a sajátjukénál. És nem törődnek mások aprónak hitt félelmével sem, még ha az fel is őröli azt, aki retteg – pillantott le rám. Az ő tekintetét követte Thorin is, aki amikor meglátta könnyes tekintetemet, összepréselte az ajkát. Szemében bűntudat gyúlt, de nem kért elnézést, még csak meg sem szólalt. – Nem értem, hogy ezek ellenére, Avery miért utazik veletek – mondta Beorn. – De az orkokat jobban gyűlölöm nálatok. Mire van szűkségetek?

***********

Még aznap útnak indultunk. Én nem szóltam Thorinhoz, sőt igyekeztem meghúzni magamat. Azt hiszem, igencsak megbántódtam. Talán azért, mert én teljesen őszintén elmondtam Thorinnak, miért rettegek annyira a rágcsálóktól, ő pedig amint valami számára fontosabbról volt szó, kicsinyesnek és érdektelennek találta az én bajomat.

Igen, tisztában vagyok vele, hogy igencsak apró dolog a többi bajunk mellett, de ha én képes voltam lemondani az igényeimről és őket előrébb helyezni majdnem minden esetben, akkor úgy vélem, hogy ennyit én is megengedhettem magamnak.

Nos, Thorin szerint nem.

Ez pedig bosszantott és megbántott. Szóval kerültem őt és igyekeztem inkább a többiekkel ellenni, azonban ők is látták, hogy nem voltam olyan, mint amilyennek megszoktak.

Bilbó meg is jegyezte, hogy ne törődjek vele, de engem akkor is bántott.

Az estét sem voltam hajlandó mellette tölteni. Nem, inkább Fili és Kili közé feküdtem, akik kitörő lelkesedéssel fogadtak. Láttam Thorin villámló tekintetét a tűz másik feléről, de nem érdekelt. Ő csinálta magának, hát, most egye meg, amit megfőzött.

A rákövetkező két napon sem beszéltem vele. Mikor elértük az erdőt, besoroltam a sor végére Bilbóhoz és egy szót sem voltam hajlandó mondani, amikor Gandalf otthagyott minket.

Már akkor éreztem, hogy ebben az erdőben gonosz lakik, mikor beléptünk. A levegő fojtogató volt és a Nap fénye nem hatolt át a fák lombjai között. Tudtam, miféle borzalmak várnak itt ránk, azonban egy részem izgatott is volt, ahogy a tündékre gondolt, ott is inkább egyre.

Nem tudtam, mennyi idő telt el, mióta beléptünk az erdőbe. Az időérzékem teljesen elveszett. Valószínűleg napokig bolyongtunk. A törpök egyre többet panaszkodtak, ráadásul az élelmünk is igencsak a végét járta. Egyedül Bilbó és én voltunk azok, akikre úgy tűnt, kevésbé hat az erdő bűbája.

Aztán elértünk a hídhoz. Vagyis annak maradványához. Kili azonban indákat talált, amiken átmászva át tudnánk kelni a patak felett. A fiatal törp meg is indult, de Thorin azonnal megállította.

− Legyen a legkönnyebb az első – mondta.

Én sajnálkozva néztem Bilbóra, aki ugyanúgy nézett vissza rám. Nem értettem, miért teszi, de aztán leesett, hogy azzal, hogy itt vagyok, hivatalosan is én lettem a legkönnyebb a csapatban.

Morogva fordultam az indák felé, miközben eltrappoltam Thorin mellett, akire még mindig nem voltam hajlandó ránézni. A törp elkapta a karomat, mikor elhaladtam mellette. Lágyan nézett rám, de én képtelen voltam ezt viszonozni. Szememmel jeleztem, hogy még mindig haragszom rá, majd kitéptem a karomat a szorításából és nekiindultam.

− Jó lenne, ha egyedül jönnétek utánam! – kiáltottam vissza félúton. A filmben itt Bilbó érezte a kábultságot, ami a patakból szállt felé, de én rám vagy nem hatott, vagy túl dühös voltam ahhoz, hogy azzal törődjek. – És az is jó lenne, ha Bombur nem esne bele!

Leugrottam az utolsó indáról és a kezemet egymáshoz csapkodva fordultam vissza a törpök felé. Az arcomon színtiszta megrökönyödés jelent meg, ahogy az összes törp egyszerre indult meg és most mindannyian az indákon lógnak. A filmben jót nevettem ezen, de most igencsak bosszúsággal töltött el.

− Hallottatok bármit is abból, amit mondtam? – kérdeztem dühösen a mellém érkező Bilbót.

− Persze, mindent – bólintott értetlenül a hobbit. – Miért?

Én válasz helyett csak dühösen a törpökre mutattam, mire az ő arcán is átfutott egy grimasz.