Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

17. fejezet

A pók vinnyogó hangot kiadva tántorodott hátra, elejtve Kilit. A törp hangos puffanással esett a földre, én pedig azonnal felé fordultam.

− Jól vagy, Kili? – hajoltam le hozzá aggódva.

− Megmentettél – nézett rám hitetlenkedve a törp. Én elmosolyodtam és a vállára tettem a kezemet.

− Persze, hogy megmentettelek. Hogy hagyhattam volna meghalni a kedvenc törpömet?

Kili elvigyorodott és elfogadta a felé nyújtott kezemet, hogy felhúzzam.

− Most vallottad be, hogy én vagyok a kedvenc törpöd.

Én megforgattam a szememet, de nem tudtam válaszolni, mert tündék ragadtak meg minket és lódítottak odébb a többiekhez. Fili azonnal átölelte a testvérét, míg engem a kör közepére vontak.

− Megőrültél? – nézett rám villámló tekintettel Thorin. – Megölhettek volna!

− Tán hagynom kellett volna meghalni az unokaöcsédet? – kérdeztem vissza dühösen. Odébb léptem tőle és Legolas felé fordultam. A tünde felvont szemöldökkel nézett le rám, de én csak érzelemmentesen felé nyújtottam a kardomat és a tőrömet.

− Úgy is elvettétek volna – mondtam, mikor megláttam meglepett tekintetét. – Viszont a kötelet kihagynám, ha nem baj.

Legolas gyanakvóan nézett rám, de eltette a fegyvereimet.

− Motozzátok meg őket!

A tünde ellépett mellőlem és Glóinhoz ment átkutatni. Meglepett, hogy őrizetlenül hagyott, de nem foglalkoztam vele. Volt itt még pár szem, aki figyelhetett rám.

− Ez kicsoda? – kérdezte Legolas a törpöt. Kezében ott pihentek Glóin családjáról készült képek. – A bátyád?

− Ő ott a feleségem – felelte mogorván a törp.

− És mi ez a szörnyű teremtmény?

Tudom, hogy a filmben is ezt kérdezte, most mégis felhúzott a gúnyolódása. Glóin mellé trappoltam és kikaptam a tünde kezéből a képeket.

− Az ott a fia, Gimli, akivel te is fogsz majd találkozni kb hatvan év múlva – feleltem dühösen és összehúztam a szemem. – Mellesleg nem szép dolog inzultálni más szeretteit. Neked sem tetszene, ha az apádat vagy édesanyádat gúnyolnám ki. – A hangom a végére egészen elhalkult, mert pontosan tudtam, mi történt Legolas anyukájával. A tünde láthatta a sajnálatot a szemembe, mert ismételten végigmért.

− Ki vagy te? – kérdezte.

Haloványan elmosolyodtam és levágtam egy pukedlit.

− Avery, szolgálatodra.

Na, igen, ha az ember tizenhárom törppel utazik, akkor akarva, akaratlanul is átragadt rá néhány szokásuk.

Legolas néhány másodpercig még figyelmesen nézett, de aztán kiadta a parancsot az indulásra. Ő maga engem ragadott meg. Meglepett, mert cseppet sem bánt velem erőszakosan, mint ahogy a többi tünde a törpökkel. A keze csak figyelmeztetően pihent a vállamon.

− Mond Legolas, ismersz egy Tauriel nevezetű tündét? – kérdeztem, mert képtelen voltam feldolgozni, hogy ennyire megváltozott a film cselekménye. Ha ez a fontos mozzanat kimaradt, akkor ki tudja, mi más változhat még. Hiszen, ha Tauriel nem lesz szerelmes Kilibe, akkor ki fogja megmenteni, amikor majd lázasan fekszik Bard házában?

−Honnan tudod a nevemet? – Legolas ujja megrezzent a vállamon, ahogy lenézett rám.

− Sok mindent tudok – feleltem mosolyogva. A tünde csendben maradt, de aztán mikor már azt hittem, hogy nem fog felelni a kérdésemre mégis megszólalt.

−Nem ismerek egyetlen Tauriel nevezetű tündét sem.

− Értem – feleltem halkan. Elgondolkodtam, hogy akkor ezek után mit is kellene tennem. Talán bele kellene nyúlnom a jövőbe? Ha nem hagyom, hogy meglőjék Kilit, akkor nem is lenne baj. Ez talán még nem változtatja meg a történéseket.

Az út hátralévő részét elgondolkodva tettem meg. Mikor elértük a kastély bejáratát, Legolas megállított és félrevont. A többiek aggódó pillantásokkal figyeltek minket, ahogy elhaladtak mellettünk. Egyedül Thorin szemében égett düh, ahogy a tündére nézett. Legolas felvonta a szemöldökét, de ennél többet nem foglalkozott a törppel.

Tündéül odaszólt a többieknek és én tudtam, hogy most adta ki a parancsot a kapuk bezárásáról. Még egy pillanatra hátrafordultunk, de aztán mi is követtük a többieket. Addigra Bilbó már egészen biztosan bent volt.

Igazán tetszett a bakacsinerdei tündék otthona. Barlangszerű volt, amin több fa is áthatolt. Rejtélyes volt, de mégis csodás.

− Lenyűgöző otthonod van – dicsértem meg csillogó szemmel. – Biztosan érdekes lehet itt élni. Mondjuk a tömlöc helyett én is szívesebben mászkálnék itt.

− Áruld el, honnét tudsz ennyi mindent és megbeszélhetjük – ajánlotta a tünde. Én felkacagtam az ötletén és vidám tekintettel ránéztem.

− Ki tudja? – vontam meg a vállamat. – Talán Dúnadán vagyok, talán csak egy egyszerű ember. Talán csak olyasvalaki, aki nem idevaló – villant meg a szemem, majd megráztam a fejemet. – Nincs szándékomban elárulni, honnét tudok ennyi mindent, de ha ennek ellenére esetleg úgy döntesz, hogy nem záratsz tömlöcbe, azt igazán megköszönném – pillantottam fel angyalian a férfire.

Legolas ismét fürkészve méregetett, de végül én is egy tömlöcbe kerültem. Lebiggyesztett ajkakkal fordultam a tünde felé, aki még mindig a zárdám ajtaja előtt állt.

− Ügye nincsenek itt rágcsálók? Mert akkor figyelmeztetlek, hogy az egész kastély az én hangomtól fog zengeni.

A tünde felvonta a szemöldökét és megszólalt.

− Óriás pókokkal küzdöttél és ilyen semmiségektől félsz?

− Szerinted is gyerekes a félelmem? – kérdeztem lehajtott fejjel, szomorúan.

− Mindenki mástól fél – felelte Legolas és a hangja most igazán lágyan csengett. – Talán az én félelmem számodra lenne gyerekes. Ki tudja?

Sugárzó, hálás mosollyal néztem fel a tündére, aki egy pillanatra hátrahőkölt. Aztán az arca ellágyult.

− Megnyugodhatsz, hölgyem, nincsenek itt rágcsálók – mondta végül, majd egyedül hagyott.

Én mosolyogva néztem utána a rácsok mögül. Ahogy visszafordítottam a szemem, pillantásom megakadt a szembe lévő cellán, ahol Thorin állt és merev arccal méregetett.

− Miért beszélsz azzal a tündével? – kérdezte számon kérően.

− Miért beszélek veled? – vágtam vissza neki. – Vannak dolgok, amiket nem értünk. Azzal beszélek, akivel én akarok, Thorin! Nem te fogod megmondani!

− Ne idegesíts, asszony – morogta. Ujjai elfehéredtek olyan erősen szorította a rácsokat.

− Megmondtam, hogy ne hívj asszonynak! – kiáltottam fel türelmemet vesztve. – Elegem van abból, ahogy állandóan mindenért kiabálsz velem, hogy egy patkánnyal kedvesebb vagy, mint velem! Aztán, mikor mással beszélek, vagy nem úgy ugrok, ahogy neked tetszik, akkor meg féltékenységi rohamot kapsz! Dönts el, hogy mit akarsz Tölgypajzsos Thorin, vagy teszek arról, hogy ne kelljen min törnöd a fejedet, aztán mehetsz egyedül tovább a hegyedhez!

Kifakadásom után mély csend ereszkedett a cellákra. Még a törpök is abbahagyták a szabadulási kísérleteket és elképedve hallgattak. Thorin arcából kifutott a vér és a keze hirtelen ellazult a rácsok körül.

− Men daor... - kezdte.

− Ne gyere nekem ezekkel a szavakkal – csattantam fel újra. Éreztem, hogy megremeg az állam. – Úgy ne, ha csak azért mondod őket, mert el akarsz valamit érni!

Ezzel hátat fordítottam neki és a cellám leghátsóbb zugába húzódtam, ahonnan már nem láthattam őt és ő sem láthatott engemet.