Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

19. fejezet

Napokig ültünk a cellákban. Legolas mindennap eljött hozzám, hogy megkérdezze, megváltozott-e a döntésem. Én mindennap biztosítottam arról, hogy kitartok a válaszom mellett, amire ő halvány mosollyal válaszolt, de ezek után sem hagyott ott. Mindig beszélgetett velem, ami melegséggel töltötte el a szívem. Hiába voltam rab, mégis úgy éreztem, mintha a tünde egyenrangúként kezelne.

Az egyetlen bajom az a másik tünde volt, aki mindig az ételt hozta nekem. Valahogy féltem tőle. Mindig úgy méregetett, mintha egy darab hús lennék. Szokatlan volt ilyen szemérmetlen érzelmeket látni egy tünde arcán, hiszen ők mindig olybá tűntek, mintha nem érdekelné őket holmi testi élvezetek. De ez a tünde...Ő más volt. Éreztem a csontjaimban.

Egyszer sem próbált meg közeledni felém, de én akkor is mindig a cellám sarkába húzódtam vissza. Most szívesen vettem volna, ha valamelyik törppel lettem volna összezárva.

Az egyik ilyen nap volt ez is. Legolas pont ott volt nálam, mikor meghozták a vacsorát.

Én rögtön hátrahúzódtam, amit Legolas értetlen tekintettel figyelt. Látta az arcomon a tartózkodást és az enyhe félelmet, amit nem bírt mire vélni. A másik tünde nem maradt sokáig. Csak letette az ételt, vetett rám egy pillantást és már el is ment. Én azonban még meggyőződtem arról, hogy biztosan elment és csak utána léptem elő.

− Miért félsz?

A néma cellák között visszhangot vert a kérdése. Láttam, ahogy a szembelevő cellába Thorin megmozdul, de nem foglalkoztam vele. Amióta kiosztottam, nem beszéltem vele, rá sem néztem.

− Rossz érzésem van vele kapcsolatban – vallottam be halkan.

Legolas némán méregetett, de nem kérdezett többet. Viszont innentől kezdve más hozta nekem az ételt. Hálás voltam a tündének, hogy még erre is volt gondja velem kapcsolatban, de túl hamar örültem.

***********

Arra ébredtem, hogy valaki kinyitja a cellám ajtaját. Egy pillanatra azt hittem, hogy Legolas az, de aztán megpillantottam azt a tündét, aki régebben az ételt hozta nekem. Az álom azonnal kiment a szememből és felpattantam a helyemről.

− Mit akarsz? – kérdeztem, miközben a falnak simultam. Szívem a torkomban dobogott. A tündénél nem volt élelem. Nem értettem, mit keres itt. Ha a király elé kellene cipelniük, akkor Legolas jött volna értem.

A tünde nem válaszolt. A megszokott vágyakozó pillantásával mért végig. Belépett a cellába és becsukta maga mögött az ajtót. Hallottam, ahogy kattan a zár, én pedig bepánikoltam.

− Ne gyere közelebb, különben sikítok – emeltem fel a kezemet, mikor megindult felém.

A tünde felkuncogott, de nem állt meg.

− Nyugodtan, az őröket elküldtem, a törpjeid pedig be vannak zárva – villant meg elégedetten a szeme. – Senki sem fog megmenteni.

− Mit akarsz tőlem?

A cella másik oldalára húzódtam. Úgy tűnt szórakoztatja a tündét a menekülésem.

− Kedvelem a vörös hajat – ért hozzám, kezével felemelte az egyik tincsemet. Undorodva ütöttem el, de ő csak újból felkuncogott. – Így is lehet – lehelte. Egy tőrt vett elő, amit a mellkasomtól kezdve végighúzott a hasamig, vigyázva, hogy ne vágja el az ingemet. Apró figyelmeztetés, hogy maradjak nyugton.

− Eressz el – sziszegtem az arcába. A férfi arca hirtelen elsötétült. Időm sem volt felfogni a változást, mikor már lesújtott rám. Ökle a járomcsontomat találta el, és ha nem lett volna mögöttem a fal, egészen biztosan elesek.

Azonban ez az ütés végre kizökkentett a félelemből, és eszembe juttatta, hogy ennél sokkal ocsmányabb és rosszabb dolgokkal néztem már szembe.

Sarkammal rátapostam a lábára, míg könyökömet az oldalába vágtam. Amint a tünde összegörnyedt, elrohantam mellette és rángatni kezdtem a rácsokat.

− Segítség! – kiáltottam hangosan. Azonnal mozgolódás támadt a többi cellában, és a törpök mind az ajtókba siettek. Még éppen elkaptam Thorin ijedt pillantását, mielőtt hátulról megragadták volna a hajamat és visszarántottak a cellám hátuljába.

Hangosan felsikítottam, amire egy újabb ütés volt a válasz. Vér öntötte el a számat, de ez volt a legkisebb bajom. A tünde elszakította az ingemet, így most csak az a vékony fásli réteg takarta a mellemet, amit még Völgyzugolyból hoztam, mivel a melltartóm tönkrement, itt pedig azt nem ismerték.

−Még egy hang – szegezte a hasamnak fenyegetően a tőr a férfi. – és kivágom a nyelvedet.

Amikor meglátta a szemembe a félelmet, elmosolyodott és a tőr hegyével megcirógatta az arcomat.

− Okos kislány – suttogta. Arcát beletemette a hajamba és mélyet szippantott belőle. Könnyek csordultak végig az arcomon, ahogy a tünde ajkát a nyakamra tapasztotta és fogával belemart.

Hangosan felzokogtam, amire kintről haragos kiáltás volt a válasz.

− Avery!

Thorin hangja végigsepert az egész börtönön. Az összes törp ordított, rázta a rácsokat, de egyikük sem tudott kijutni.

− Úgy hallom, a vőlegényed igencsak dühös – mormogta a tünde, ahogy ajkával lejjebb kalandozott a kulcscsontom felé.

Thorin említésére harag gyúlt a szívembe, de ezúttal nem amiatt, hogy átvertek, hanem amiért ez a férfi ilyen hangnemben mer róla beszélni.

Felemeltem a térdemet és lerúgtam magamról a tündét. A férfi nekiesett az ajtónak, én pedig sietve felkeltem a földről. Emeltem az öklömet, hogy arcon vágjam, de ő elkapta és a tőrjével hason akart szúrni. Oldalra perdültem és kirúgtam a kezéből a tőrt. A tünde ezután puszta kézzel esett nekem.

Nem voltam otthon a pusztakezes harcban. A törpök az üsd, amit látsz vonalat képviselték, de nálam ez nem volt jó taktika. A férfi magasabb és erősebb is volt nálam, nekem pedig nem volt fegyverem. Pillantásom a földön heverő tőrre esett. Ha azt meg tudnám szerezni, akkor talán nyerhetek.

Határozottan indultam meg a tünde felé, aki könnyűszerrel hárította minden ütésemet. Elkeseredettségemben rávetettem magamat és a földre vittem. Sikerült néhány ütést bevinnem, mielőtt fordult volna a helyzet és én kerülök alulra.

Kezemmel a tőlem nem messze fekvő tőr felé kaptam, de a férfi gyorsabb volt. Felkapta a fegyvert és mielőtt pislanthattam volna, már csak a fájdalmat éreztem.