Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

10. fejezet

A törpök újra tolongani és kiáltozni kezdtek. A koboldkirály elégedetten figyelte a kétségbeesett arcunkat.

Az első csapás váratlanul ért. A meglepettségtől és legfőképpen a fájdalomtó felkiáltottam. Bármivel is sújtottak le, nem egyszerű ostor volt. Az csak csípett volna, esetleg felhasítja a bőrömet a sokadik ütésre. Ez mikor találkozott a bőrömmel, mélyen belefúródott és marcangolva feltépte a húst az ingemmel együtt.

A koboldok felnevettek, míg a mögöttem lévő újra lesújtott. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam fájdalmas kiáltásomat. A törpök egészen elhalkultak, amit nem tudtam mire vélni. Pedig, ha tudtam volna, hogy mindannyian megrendülten figyelték, ahogy újra és újra lecsapnak rám, egészen biztosan nem tartottam volna ilyen hősiesen vissza a könnyeimet.

Borzasztó volt. Már az ötödik csapás után elvesztettem a fonalat. Éreztem a hátamon lecsorgó vért. Mégis az volt a legrosszabb, mikor a sebek egymásba futottak, mert akkor az ostor újra áthatolt egy másik, friss sérülésemen.

− Nos, mesélj, jövendőmondó – intett a király. – Mi áll a törpök sorsában?

Nehezen felemeltem a fejemet és a király lába elé köptem.

− Nincs mit mondanom neked – feleltem hidegen, de hangom kiáltásba fúlt, ahogy újra megcsaptak.

A koboldkirálynak ökölbe szorult a keze.

− Akkor majd mesélsz, miután lemetszettük néhány végtagodat – szorította ökölbe a kezét. Újra lesújtottak, én pedig már nem bírtam visszafogni a sikolyaimat. Akármennyire próbáltam erősnek mutatni magamat, nem tudtam. Könnyek folytak le az arcomon, fehér sávokat mosva por lepte bőrömre. Egyetlen vigaszom az volt, hogy a törpök legalább nem láthatták az arcomon a fájdalmat, és én sem láthattam őket. A tudat, hogy ott voltak, erőt adott, de ha láttam volna az arcukon az elborzadást és a sajnálatot, a tehetetlenségről nem is beszélve, csak én is elgyengülnék.

Némi idő után a király újból intett, amire ismét megállt a kínzás.

− Megkérdem ismét, mit tudsz a törpök jövőéről?

Halkan felkuncogtam. Hangom rekedten szállt a sok sikolytól, ajkamról vér csurgott le. A törpök azt hihették, megbomlott az elmém, hogy ezek után így viselkedek.

− Elmondjam, mit tudok a jövőről? – kérdeztem kuncogva. Újra felemeltem a fejemet és olyan metsző pillantással illettem a koboldok vezérét, hogy még az is ijedten simult a trónjába. – Tudom, hogy az időd végéhez közeledsz – sziszegtem halkan. – Tudom, hogy csak perceid vannak hátra és te meghalsz...

Az ostor újból lecsapott, pontosan abban a pillanatban, mikor hatalmas fény lengte be az egész barlangot. A sikolyomat elnyomták a felhangzó kiáltások. Éreztem, ahogy megszűnik a két kezemen lévő szorítás, és én azzal a lendülettel hanyatlottam a deszkákra.

Tudtam, hogy Gandalf jött el értünk. Ahogy azt is tudtam, hogy fel kell kelnem, de olyan nehéznek tűnt. Kezemmel a közelemben lévő fegyverek után tapogatóztam.

− Fegyvert a kézbe – szólalt meg Gandalf. – Küzdjetek! Gyerünk!

Mintha a törpöknek csak ez kellett volna. Újult erővel támadtak a koboldokra. Éreztem, ahogy felettem küzdenek, és igyekeztem összébb húzni magamat, de még ettől is iszonyú fájdalom hasított a hátamba. Aztán megéreztem egy gyengéd kart körém fonódni. Fojtottan felnyögtem és megragadva a közelben fekvő kardomat, le akartam sújtani vele.

− Csss, én vagyok, Men daor. – Thorin hangja balzsamként ölelt körül és nyugtatott meg. Nem értettem, mit mondott, de nem is érdekelt. Egyedül az számított, hogy ő itt volt és nem hagytak hátra. A könnyeimet nyelve kapaszkodtam a karjába, hogy meg tudjam magamat tartani és elmondhassam neki, hogy mennyire hálás vagyok, amiért kitartanak mellettem. Azonban mielőtt szólásra nyithattam volna a számat, Gandalf futásra utasított minket. És Thorin azzal a lendülettel felkapott és rohanni kezdett.

Tudtam, hogy össze kell szednem magamat, mert így Thorin védtelen lesz, de a törpök odafigyeltek ránk. Mindig volt valaki, aki védett minket, ha egy kobold megtámadott.

Fejemet Thorin mellkasának döntöttem, miközben lehunytam a szemem. A hangok alapján tudtam, hogy körülbelül mi történhetett körülöttünk.

Mikor úgy éreztem mozog alattunk a föld, felnéztem. Éppen akkor álltunk az ingázó pallón. A törpök egy része már átugrott a túloldalra, de mi éppen visszafelé tartottunk a koboldokhoz. Thorin engem védve fordult el, de én nem hagyhattam, hogy miattam megsérüljön. Felemeltem a kardomat és megsuhintottam a minket célba vevő kobold felé. A penge úgy metszette át a torkát, mintha vajból lenne. Elfogott a hányinger, ahogy újabb gyilkosságot követtem el, de ezúttal volt bennem egy kis elégtétel is, hogy legalább ennyivel megfizethettem azért, amit velem tettek.

Thorin meglepetten nézett le rám, de nem volt sok ideje engem figyelni, mert a palló visszalendült, neki pedig ugrania kellett.

Újra rohanni kezdtük, egészen addig, míg a koboldkirály nem ugrott elénk.

− Azt hittétek, elmenekülhettek? – csapott Gandalf felé. – Na, akkor mi lesz most, mágus? – kérdezte dölyfösen, én pedig elmosolyodtam.

− Ó, ezt elmondhatom – szólaltam meg, és újra felnyitottam a szemem. Méregzöld szememmel elégedetten néztem a koboldra. – Meghalsz.

A király arcáról leolvadt a mosolyt, majd fel is kiáltott, ahogy Gandalf a botjával szemen szúrta és mély sebet ejtett a hasán. A kobold térdre rogyott.

− Ez megteszi – mondta, és Gandalf elmetszette a torkát. A király súlyos teste elhanyatlott, alattunk pedig remegni kezdett az ócska tákolmány. Zuhanni kezdtünk, én pedig szorosan kapaszkodtam Thorinba.

Szerencsénkre az ütközéskor felül voltunk, így minket megkíméltek a többiek és a deszkák súlya.

− Siess és menj odébb, Thorin – motyogtam erőtlenül a törp nyakába. Thorin kérdés nélkül tette, amit mondtam, pont akkor, mikor Bofur is megszólalt.

− Rosszabb is lehetett volna.

És a koboldkirály teste pontosa rájuk esett. Komolyan ezek a törpök nem láttak egyetlen klisés filmet sem. És a karmát sem ismerik. Sose mondjuk ki ezt a bűvös mondatot, mert tuti, hogy történik még valami.

− Ez egyszerűen nem igaz – morgolódott Dwalin.

− Siettesd meg őket – mormoltam tompán Thorinnak. A törp tette, amit kértem, így ha nem is sokat, de néhány másodpercet nyertünk.Ismét rohanni kezdtünk, ezúttal már a biztonságot nyújtó napfény felé, hogy aztán egy másik veszedelemmel nézzünk szembe.