Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

27. fejezet

A kábultságomból remegés rántott vissza. Felkaptam a fejemet és körbenéztem. Az egész ház remegett.

− Mi ez, földrengés? – kérdezte Sigrid.

Én azonban tudtam, mit jelent ez. Azonnal kitakartam magamat és megpróbáltam felállni. Fili rögtön mellettem termett és megpróbált visszanyomni az ágyba, de nem hagytam magam.

− Össze kell szednünk magunkat – morogtam. – Jön a sárkány! – Kijelentésemre a gyerekek ijedten lefagytak. – Szólni kell az embereknek, hogy tűnjenek el, amilyen gyorsan csak tudnak!

Bard figyelmesen nézett rám, de aztán megindult.

− Majd én intézem – mondta.

− Bard! – szóltam utána, amire megfordult. – A bal szárnya alatt valóban megsérült. Egyetlen lövés oda és vége. – Mélyen a férfi szemébe néztem. Ő bólintva vette tudomásul a dolgokat, majd elhagyta a házát.

− Gyerünk, menjünk – léptem bizonytalanul az ajtó felé.

Alig tettem meg egy lépést, mikor Sigrid felsikoltott és bevágta az ajtót. Szerencsétlenségére a rátámadó ork fegyvere beszorult a nyílásba és így sikerült feltépni a bejáratot. Azonnal megragadtam a kardomat, ami az asztal mellett állt és Sigridet magam mögé húzva metszettem el az ork torkát.

Egy másik ork érkezett a hátsó ajtó felöl, akihez Óin tányérokat vágott. Egyre többen lepték el a házat, míg mi a törpökkel igyekeztünk megvédeni a gyerekeket. Nem voltam a legjobb formámban, talán ennek is köszönhettem a hasamra szerzett vágást, amikor Sigridet és Tildát mentettem meg.

Éreztem, hogy a láz újra hatalmába kerít, de nem hagyhattam, hogy a gyerekeknek bármi bajuk essen.

Éppen két orkkal küzdöttem, mikor hirtelen Legolas ereszkedett le a tetőről és azonnal a segítségemre sietett. Meglepetten rápislogtam, hiszen neki semmi indoka nem lehetett, amiért itt kellene lennie, elvégre Tauriel nincs itt. Fogalmam sem volt, hogy akkor mégis mit keres itt, de elképesztően hálás voltam.

Éppen visszafordultam volna a többiek felé, de ekkor újabb ork érkezett, akit már ismertem. Bolg hatalmas termete alig fért be a házba anélkül, hogy ne kelljen összegörnyednie.

Ahogy a pillantása megtalált, gyilkolási vágy lobbant benne. Tudtam, hogy tudja, én voltam az, aki megsebesítette. És hiába kellett volna minél előbb elmenekülnöm előle, nem bírtam ki, hogy ne csekkoljam le a sérülését. Nos, látszólag nem igazán tűnt úgy, mintha fájdalmai lennének, egyedül a járása árulkodott némileg.

A következő pillanatban rám vetette magát, és nekem sem helyem, sem időm nem volt kitérni előle. Mindketten átzuhantunk a korláton és az alattunk lévő csónakon végeztük.

Fájdalmasan felkiáltottam. Semmi esélyem nem volt a háromszor nagyobb ork ellen. De hirtelen valaki más is rázuhant a csónakra, amire mindketten megemelkedtünk. Bolg beleesett a vízbe, míg én visszaesetem a csónakra.

Nyögve pillantottam fel a házra, ami előtt Legolas állt és aggódva nézett le rám.

Nehezen kászálódtam fel a csónak aljáról és annál is nehezebben szálltam ki belőle. Alighogy biztos talajra léptem, Bolg bukkant fel a vízből és vicsorogva úszott felém.

− Avery! – kiáltott felém Fili. Mindhárman a ház előtt álltak, de Legolas már nem volt sehol.

− Azonnal vigyétek innen a gyerekeket! – kiáltottam vissza, pillantásomat nem levéve az orkról. A törpök még egy darabig tanácstalanul ott állhattak, de aztán hangos trappolással eltűntek a házban.

A gerincem mentén izzadság gördült le és ennek semmi köze nem volt a félelemhez. Sokkal inkább a lázhoz, ami újra le akart dönteni a lábamról.

Bolg szépen lassan kászálódott ki a vízből. Arcán gyilkos mosoly terült szét, ahogy felém közeledett. Nem voltam bolond, tudtam, hogy még teljesen egészségesen sem sok esélyem lenne ellene, hiszem még Legolasnak is meggyűlt a baja vele, pedig ő képzett harcos. Az egyetlen tervem abból állt, hogy húzom az időt, ameddig csak tudom.

Az ork meglepően fürgén vetette felém magát. Sikerült kitérnem előle és hátrébb húzódni, de ez nem segített abban, hogy a kardját felém ne suhintsa. Remegő karral emeltem én is a kardomat, de Bolg akkora erővel ütötte felém, hogy kiverte a kezemből. A fejemmel követtem a kard ívét, amint végigcsúszik a deszkákon, de ez öreg hiba volt. Még vissza sem fordultam, mikor gyomorszájon rúgott, de olyan erősen, hogy szabályosan hátrarepültem egy oszlopnak.

Levegő után kapkodtam, de mindenem sajgott. A tüdőm minden lélegzetvételnél szúrt és a láztól egyre homályosabban láttam.

Hallottam, ahogy Bolg egyre közelebb lépked hozzám, én pedig minden erőmet összeszedve feltérdeltem. Az oszlopnak támaszkodva tornáztam magam tovább, de az ork felemelte az kardját, hogy lesújtson. Arcán újra megjelent egy torz vigyor, én pedig lehunytam a szemem.

Nem így terveztem ezt az egészet. Meg kellett volna mentenem a többieket. Thorinra gondoltam, hogy már sosem fogom többet látni, hogy már soha sem érinthetem meg újra. A szívem fájón szorult össze.

Egy fémes csattanást hallottam, amire felnyílt a szemem. A penge, mely felém közeledett, most stabilan állt Legolas kardján.

A tünde és az ork hamar harcba bocsátkozott egymással, míg én igyekeztem összeszedni magamat.

− Avery! – kiáltott felém hirtelen Fili. Oldalra kaptam a fejem és megláttam a többieket egy csónakban. A törp hívogatóan intett maguk felé.

Én tanácstalanul kapkodtam a tekintetemet Legolas és a többiek között. Mintha a tünde is megérezte volna, hogy figyelem, egy pillanatra felém kapta a szemét és odakiáltott.

− Menj!

Tudtam, hogy nem lesz baja, így végül összeszedtem magam és botladozva a csónak felé indultam. Út közben felkaptam a kardomat is és Bofur segítségével bemásztam melléjük.

Azonnal össze is roskadtam és felnéztem a sötét égboltra, és ahogy felnéztem, egy hatalmas test suhant el felettünk.