Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

21. fejezet

− Miért nem mondtad el, mit jelent nálatok az, ha megengedem, hogy hozzáérj a hajamhoz? – néztem fel vörös szemmel a törpre.

Thorin lesütötte a szemét, de válaszolt.

− Féltem, hogy elutasítasz – mondta, és most nem azt a határozott vezetőt láttam, aki mindig lenni szokott. Most csak egy férfi volt, aki rettegett a visszautasítástól. – Idővel elmondtam volna, hogy nálunk ez mit jelent. Nem akartalak semmire sem kötelezni, mert tudom, hogy nálatok ez semmit sem jelent. De nálunk csak a családtagok és a párok érintik meg egymás haját. Ez nálunk túl bensőséges. Ha valaki megengedi, hogy a hajával játszanak és egy gyöngyöt fonjanak bele, akkor az azt jelenti, hogy már valakihez tartozol.

− Te ezt nem tetted – mondtam halkan, amire Thorin megrázta a fejét.

− Nem, azzal valóban eljegyeztelek volna.

− Ez csak a nőknél szokott így lenni, vagy a nők is így adják a férfiak tudtára, hogy kedvelik a másikat?

− A nők is gyöngyöt fonnak a kiválasztottuk hajába vagy szakállába.

− Tehát konkrétan odamentek a másikhoz és azt mondjátok neki, hogy kedvellek, befonhatom a hajadat? – kérdeztem, amire Thorin felnevetett.

− Így eléggé primitívnek tűnik az egész – nevetett. – De igen, lényegében így. Persze, ezt is lehet meghitté tenni.

− Mégis hogy? – néztem rá kétkedve.

A törp közelebb hajolt hozzám és homlokát az enyémnek döntötte. Kezét lecsúsztatta a csípőmre és gyengéden cirógatni kezdte. Orra súrolta az enyémet, és ahogy beszélni kezdett, éreztem a lélegzetét az ajkamon.

− Amikor megláttalak a trollok tűzének fényében, olyan voltál, mint egy látomás, a hajad ragyogott, a szemed csillogott. És ahogy rám néztél úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a mellkasomból. Aztán közeledni kezdtél, segíteni akartál és elfogtak – biggyesztette le az ajkát Thorin, én pedig felnevettem. Igen, valahogy így történt. – Amikor megszólaltál, úgy éreztem, a hangod képes lenne minden bánatomat és fájdalmamat elűzni. Egy egyszerű emberlány voltál csak, mégis jobban megdobogtattad a szívemet, mint bármelyik törpasszony egész életemben. Makacs vagy – hunyorgott rám a férfi, amire én ártatlanul megvontam a vállamat. – És tüzes. Nem érdekel téged, hogy ki vagyok, képes vagy olyan hangnemben leteremteni, mint soha senki egész életemben. De hűséges vagy, kiállsz értünk, pedig semmi okod nem lenne rá. Törődsz velünk, pedig nem vagyunk a vérszerinti családot tagjai, és ezek nekem többet jelentenek, mint bármi a világon. Szóval mond, Gimlelul, megengeded, hogy megérintsem a hajadat?

Az utolsó mondat hiába hatott nevetségesen, mégis annyira meghatottak az előtte lévők, hogy újabb könnyek gyűltek a szemembe és csak bólintani voltam képes. Sosem gondoltam volna, hogy Thorin végig így érez, amikor a legtöbbször komor volt, az utóbbi időben meg felettébb gorombán is viselkedett velem.

A törp ajkát egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el és lágyan végigsimított a hajamon. Aztán magához húzott és egy leheletnyi csókot nyomott a fejem tetejére.

− Tényleg lehet meghitté tenni ezt az egészet – motyogtam a mellkasába. Thorin mély, öblös hangon felnevetett. – Azt hiszem, én is kedvellek téged, Tölgypajzsos Thorin – néztem fel rá. A törp hangja megakadt és enyhén kitáguld szemmel nézett le rám. – Az én otthonomban már nem igazán mondanak hosszú monológokat a másikról, de azt hiszem, én megpróbálom. – Mély levegőt vettem, majd belekezdtem. – Egy mogorva, vérmes törp vagy – jelentettem ki, amire a férfi teste megrázkódott alattam a nevetéstől. – De ennek ellenére mindent megteszel, hogy a népednek jó legyen. Véded őket. Látom, hogyan törődsz velük nap, mint nap. Ti törpök nem szeretitek az idegeneket, de akit ismertek és elfogadtok, azokhoz a végsőkig lojálisak vagytok. Védelmező vagy, de egyben birtokló is, ami néha ugyan sok, de az esetek többségében aranyos. – Itt Thorin felháborodottan összevonta a szemöldökét, de nem szakított félbe. – Szeretem, mikor éjszaka átkarolsz és a hajammal játszol, miközben én hozzád bújva hallgatom, amit mondasz. Mindig képes vagy megnyugtatni és elérni, hogy biztonságban érezzem magamat. Szóval – vetettem egy csíntalan mosolyt a törpre. -, mit szólsz hozzá Tölgypajzsos Thorin, megengeded, hogy én is hozzáérjek a hajadhoz?

Thorin ellágyult tekintettel hajtotta le a fejét, hogy egy szinten legyünk.

− Ahhoz képest, hogy nálatok nem szokás ilyeneket mondani a másiknak, igazán szép beszédet adtál elő – mosolyodott el. Kezét az enyémre tette és lassan a hajába vezette. Összedöntött homlokkal meredtünk egymás szemébe, miközben mindketten a másikat simogattuk. 

************

A napok teltek, hetek lettek belőle. Tudtam, hogy a könyvben hetekig raboskodtak itt a törpök, de ez a filmben csak egy pillanatnak tűnt. Nos, nekem kezdett elegem lenni. Azután, hogy megtámadtak, nem zártak vissza az én cellámba. Hagyták, hogy Thorin mellett maradjak, aki valószínűleg ki sem eresztett volna a karjai közül.

A vallomásaink óta, mintha egy fal omlott volna le közöttünk. A törp szemébe csillogás költözött mindig, amikor rám nézett. Mintha ő lenne a világ legszerencsésebb férfija. Szokatlan volt, hogy valaki ennyi csodálattal és szeretettel nézzen rám, de azt hiszem, meg tudtam érteni, mert valószínűleg én is így nézhettem rá.

Már csak attól tartottam, hogyha kijutunk, megmarad-e ez a békesség közöttünk, vagy újra kezdődnek a veszekedéseink az eltaszítással együtt. Nagyon reméltem, hogy a közöttünk lévő kötelék erősebb, minthogy holmi büszkeség és sárkánykorság közénk álljon. Mert arra is fel kellett készülnöm, hogy Thorint hatalmába keríti az őrület. Most még talán távolinak tűnik, de hamar el fogjuk érni a Magányos hegyet.

Legolas attól függetlenül, hogy már nem voltam egyedül, mindennap eljött hozzám. A kérdése mindig ugyanaz volt. Megváltoztattam-e a döntésemet?

Én mosolyogva biztosítottam, hogy kitartok a válaszom mellett. A tünde mosolygott és máris egy másik témát hozott elő, amiről beszélhettünk. Mindig örömmel beszéltem vele, még ha Thorin mögöttem morgolódott is és nem egyszer megkért, hogy ne barátkozzak az ellenséggel. Hiába magyaráztam neki, hogy Legolas nem ellenség, ő akkor is makacsul kitartott az elképzelése mellett. Ilyenkor a szeme tüzesen csillogott és miután a tünde elment, mindig szorosan magához húzott, mintha érezni akarná, hogy az övé vagyok.

Az övé voltam. Napról, napra egyre jobban.

A többi törp sem viselte valami fényesen a bezártságot. Én figyeltem, hátha Kilihez mégis érkezik valaki, de egyszer sem jött senki. Ahogy telt az idő és egyre közelebb jutottunk a szabadsághoz, tudtam, hogy megváltozott a történet, hát, nekem is változtatni kell. Főleg úgy, hogy most már az én oldalamon is egy olyan törp volt, akit a halál fenyegetett.

A törpöket megölte az unalom. Sokszor énekeltek és meséltek. Én különböző játékokkal próbálkoztam, mint a szólánc. De legjobban talán az nyerte el a tetszésüket, mikor történeteket meséltem az én otthonomból. Még a gyerekmeséket is olyan lelkesedéssel hallgatták, hogy képtelen voltam ellentmondani nekik, mikor arra kértek, meséljek nekik.

És így teltek a napjaink. Beszéddel, játékkal, apró szerelmes mozdulatokkal, amiket Thorinnal egymásnak adtunk.

− Fogadok, hogy feljövőben van a Nap – szólalt meg egyik nap Bofur. – Nem sokára hajnalodik.

Én már itt mosolyogtam és felrántottam Thorint a földről. A törp gyanakvóan nézett rám, amire én csak biccentettem.

− Sosem érünk el a Hegyhez, ügye? – hallottuk Ori bánatos hangját.

− Ha itt ültök bezárva, úgy nem – szólalt meg hirtelen Bilbó és meglengette a kezében lévő kulcscsomót.