Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

32. fejezet

- Rémférgek – nyögte Gandalf.

A hegy oldalából ekkor hatalmas férgek törtek elő.

Dáin mellettem hitetlenkedve felnyögött.

- Jaj, ne már!

Azog hangja betöltötte a területet, ahogy csatára buzdítja az orkokat, akik a férgek által vált lyukakból rohantak felénk.

- A sötétség hordái támadnak ránk! – kiáltotta Dáin. – Harcoljatok mindhalálig!

A törpök és az orkok rohanni kezdtek egymás felé és mielőtt egyet is pillanthattam volna máris egymásnak feszültek a tündékkel karöltve, akik az utolsó pillanatban csatlakoztak be a harcba.

Hamarosan véres ütközet bontakozott ki a három fél között. Láttam, ahogy Azog óriásokat uszít ránk, míg a törpök és tündék hősiesen helyt álltak. Én picit távolabb álltam az ütközettől és pillantásomat kitartóan a Magányos Hegyen tartottam.

Hamarosan óriási hegyi kecskék állta vontatott kocsik száguldottak el mellettem, ritkítva ezzel az orkokat, de az Azog által irányított óriások rájuk vetették magukat.

Itt volt az a pont, mikor úgy döntöttem, nem várok tovább Thorinra. Úgy is kijön majd egyszer.

Az óriások igen csak fürgék voltak termetükhöz képest. Egy-két szóból leteperték a törpök szekereit.

Felmarkoltam egy elhagyott íjat és tegezd. Ugyan nem voltam még most sem egy mesterlövész, de ekkora célpontot lehetetlen lett volna eltévesztenem.

Megfeszítettem az íjat és útjára engedtem az első nyilamat, ami az óriás mellkasába állt. Az óriás felbőszülve indult felém, de két újabb nyíl után elhanyatlott a földön és nem mozdult többet. Újabb célpontot vettem kereszttűzbe, amit szintén sikerült elintéznem, de most már a többi óriás figyelmét is magamra vontam.

Egyedül kis termetemnek és fürge lépteimnek köszönhető, hogy nem lapítottak ki. Úgy éreztem magam, mint mikor Dávid küzdött Góliát ellen, csak itt most valahogy több Góliát lett.

Az egyik felém lendítette a furkósbotját és csak a szerencsén múlott, hogy nem lapított ki, viszont az esélyt kihasználva ugrottam fel rá és futottam végig az óriás karján egészen a válláig. Az utolsó lépéseket már ugorva tettem meg és állítottam bele a kardom az óriás fejébe. Az megrázta magát és az egyik társának esve esett össze, míg én lebucskáztam róla és hanyatt csúszva érkeztem a földre.

A levegőm beszorult és hunyorogva néztem a felém közeledők felé. Lehet túl sok időt töltöttem Legolas közelében, hogy elhittem én is olyan könnyedén mászkálok az élőlényeken, mint ő. Amilyen gyorsan tudtam, hasra fordultam, míg a szemem sarkából láttam, hogy Suhatag felé is megindulnak az orkok. Láttam, ahogy az emberek is megindulnak a város védelme miatt, de sokat nem időzhettem, mert félre kellett gurulnom az egyik óriás elől.

Végül több tünde nyila vonta el rólam a figyelmüket, így én bele tudtam vegyülni a tömegbe és ott segíteni. Láttam, ahogy Thranduil és Dáin küzd megállíthatatlanul.

Testek hevertek mindenfelé, vér áztatta a földet és Thorin még sehol sem volt. Thranduil a város felé vágtatott, és tudtam, hogy el akar menni majd. Dáin és a törpök vesztésre álltak, és pedig legszívesebben feladtam volna, de tudtam, hogy nem tehetem.

Láttam, ahogy Dáin leesik a disznójáról és most egymaga küzd az orkokkal szemben, így amilyen gyorsan csak tudtam mellé siettem. Együtt harcoltunk tovább, miközben meglepően gyorsan felvettük a másik ütemét. Talán azért mert már annyit küzdöttem a törpök oldalán, hogy már ismerem a mozdulataikat.

- Hol van Thorin? – kiáltotta a törp.

- Percek kérdése – feleltem lihegve, miközben levágtam egy orkot. Reméltem, hogy most már tényleg megjelenik, különben kitekerem a nyakát. Durván vesztésre álltunk.

További óráknak tűnő pillanatokig küzdöttünk, mígnem Dáin visszavonulásra nem utasított minket.

- Vissza a Hegyhez! – ordította, miközben felrántott egy törpöt a földről. Én picit előrébb vágtam le egy orkot, de ahogy meghallottam a hangját hátrálni kezdtem. Amivel csak az volt a baj, hogy több ork is rám vetette magát, és amíg velük voltam elfoglalva, addig az egyiknek sikerült megsebeznie az oldalamat.

Nyögve metszettem el a nyakát és hátráltam a többi törp közé.

Ahogy szinte teljesen a Hegy bejáratához értünk, rendeztünk sorainkat és rendíthetetlenül támadóállást vettünk fel, pedig csekély esélyünk lett volna nyerni. Ahogy láttam az előttünk elterülő sereget, félelem futott végig rajtam. Tudtam, mi fog történni, ennek ellenére úgy rettegtem, mint még soha. Az oldalamon lévő sebből lassan csörgedezett a vér, de a kardom szilárdan pihent a kezemben.

- Hrestvog knurlar!* – kiáltottam, amivel minden jelenlévőt megleptem. Sosem szólaltam meg a törpök nyelvén, holott Balintól titokban tanultam. De most úgy éreztem, ezt kell tennem. A törpök hitte megingott, de az enyém nem, és ezt a bent lévőkkel is tudatni akartam.

Dáin mellettem egy pillanatra meghökkenten nézett rám, de aztán megismételte a szavaimat.

- Hrestvog knurlar!

És ahogy az ő hangja elhalt, úgy hangzott fel mögöttünk egy kürt, ami egy pillanatra megállásra késztette a felénk haladó sereget.

Halovány mosoly tűnt fel az ajkamon, és mikor a tizenhárom törp kitört Ereborból, hangosan felkiáltottam.

A többi törp utat engedet nekik hozzánk. Thorin és a többiek egy pillanatra lefékeztek előttem.

- Amrâlimê – mormogta Thorin a szemembe nézve, de ideje sem volt tovább mondani, mert akkorát lekevertem neki, hogy oldalra bicsaklott a feje.

- Te! – kezdtem sziszegve. – Egyszer nem vagyok melletted és máris elveszted az eszed! Idekint törpök, tündék és emberek adták a vérüket miattad és te még csak most tolod ki a képedet?! Hát, szégyelld magad Tölgypajzsos Thorin! És ti – fordultam fúriaként a többiek felé, akik behúzták a nyakukat. – Mihaszna törpök, már rég le kellett volna kevernetek neki egy pofont – intettem fejemmel Thorin felé, aki még mindig lesokkoltan meredt rám. – Ajánlom nektek, hogy ne merjetek meghalni ezek után, különben esküszöm nektek, hogy még a túlvilágon is megkeserítem az életeteket! Most pedig húzzatok bele – biccentettem fejemmel az ellenség felé.

A törpök megrázták magukat és máris újra harcra készen álltak, habár még egy-két ideges pillantást vetettek rám.

Thorin mellém állt és máris rohanni kezdtünk.

- A királyhoz! – kiáltotta Dáin, és ami legjobban meglepett csak utána következett. – A királynéhoz!

Majdnem elestem a saját lábamban, mikor meghallottam, de végül sikerült megőriznem az egyensúlyomat és tartani az iramot a többiekkel.

Szívemben melegség terjed szét és újult erő járta át a testem. 

Hrestvog knurlar: Pusztítsátok el őket