Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

9. fejezet

A törpök nem leplezett undorral az arcukon mérték végig a rusnya koboldot, míg én a helyzetünk ellenére is alig bírtam visszatartani a kuncogásomat. Ahogy a számnak vége lett, a koboldkirály visszamászott a trónjára, néhány alattvalóját ezzel összetaposva.

− Fülbemászó igaz? – kérdezte. – Az egyik saját szerzeményem – mondta büszkén, én pedig nem bírtam tovább, felnyikkantam, ahogy próbáltam elfojtani a nevetésemet. Ori rögtön a számra tette a kezét és idegesen nézett körbe, ki hallott meg, de szerencsénkre Balin, akkor szólalt meg felháborodottan.

− Ez nem is egy dal, hanem egy kész förtelem!

− Förtelem, szenvedelem, gyötrelem. Csak ilyeneket találtok majd idelent – intett körbe a király, miközben a koboldok a fapadlóra dobálták a fegyvereinket. – Kik lehetnek olyan bátrak, hogy fegyverrel a birodalmamba merészkednek? – pillantott végig rajtunk. – Kémek? Tolvajok? Gyilkosok?

− Törpök, irdatlansága – felelte alázatosan az egyik kobold. – És egy embernő.

− Törpök? – tágult ki a király szeme.

− Ott találtuk őket a tornácon.

− Mit álldogáltok ott tétlenül?! Motozzátok át őket!

A koboldok azonnal cselekedtek. Újra rángatni kezdtek minket. Megpróbáltam védekezni ellenük, de a koboldok csak még nagyobb élvezettel tapogatták végig a testem minden porcikáját. Megalázónak éreztem, ahogy az undorító kezükkel újra és újra belemarkoltak a mellembe vagy a fenekembe, csak azért, mert látták, milyen rosszul érint. A törpökről nem is beszélve. Szinte mindegyikük egyként ugrott felém, de csak a közelemben álló Fili és Ori tudott néhány koboldot leszakítani rólam.

Mikor már mindent elvettek tőlünk, az egyik kobold újra a király felé fordult.

− Meggyőződésem szerint, irdatlanságod, ezek itt összejátszanak a tündékkel – emelt fel egy ellopott gyertyatartót.

Én feddő pillantást vetettem rájuk, de jelenleg ez volt a legkisebb bajunk.

− Készült Völgyzugolyban – olvasta fel a koboldkirály, amire ismét elkapott a nevethetnék. Mintha egy egyszerű kínai gyártmány lenne. – Wháá, másodkori, fabatkát sem ér – hajította el a gyertyatartót.

Az összes törp Nori felé pillantott, aki ártatlanul megrázta a fejét.

− Ez csak pár emléktárgy – magyarázkodott.

− Mit kerestek ezen a vidéken?

Thorin már éppen lépett volna elő, de ekkor Óin visszatartotta és maga indult meg. Azonban tudtam, hogy muszáj lesz közbeszólnom, mert a törpök aztán pocsékul hazudnak. Még mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna közbevágtam.

− Egyszerű kereskedők vagyunk – mondtam, amire mindenki rám nézett. A törpök értetlenül, míg a koboldkirály gyanakvóan.

− Mégis mit keres egy nő tizenhárom törppel? Csak nem valamelyikük szeretője vagy?

Én elpirultam a kérdésre, amire a koboldkirály rosszmájúan felkacagott.

− A feleségem – szólalt meg hirtelen Thorin. Elkerekedett szemmel pillantottam rá, de ő kitartóan a koboldok királyát nézte. A király nevetése csak még hangosabb lett.

− A feleséged, mi? – csapkodta a térdét, amibe beleremegtek a deszkák, aztán hirtelen abbahagyta a nevetést és elbődült. – Ebből elég! Ha nem beszéltek, akkor majd sikítani fogtok! Hozzátok a csonttörőt! Hozzátok a marcangolót! Kezdjétek a nővel – mutatott rám kárörvendően, amire lefagytam.

Azonnal koboldok ragadtak meg és rángattak el a törpöktől, de ekkor Thorin közbekiáltott.

− Várj!

− Na, lám csak, lám – vigyorodott el a király. – Kit látnak szemeim? Thráin fia, Thor fia, Thorin, aki a Hegymély királya – hajbókolt gúnyosan a kobold. – Csak nem mégis érdekel, hogy mi lesz a feleséged sorsa? – pislantott rám gonoszul. – Oh, de várj csak, majd elfelejtettem, hogy már nincs hegyed. És már király sem vagy – biggyesztette le az ajkát a király. – Szóval igazából egy senki vagy! Vagyis van még egy állítólagos feleséged, de ismerek valakit, aki csinos summát fizetne a fejedért. Lehet, inkább elsőnek a nőt adom neki. Biztosan élvezné, hogy előtted vágja fel a gyomrát. Talán tudod, kiről beszélek. Egy régi ellenségedről van szó!

Thorin merev arccal nézett fel a királyra.

− A pusztító Azógot megöltük – mondta hidegen. – Már rég lemészároltuk egy csatában.

− Szóval azt hiszed, a pusztító napjainak vége? – dőlt előre hunyorogva a király. – Kérdezzük meg erről a jövendőmondót is – fordult felém hirtelen, én pedig lemerevedtem. Mégis honnan tud erről, mikor igyekeztünk magunk között tartani. – Mi az meglep, hogy tudok róla? – kuncogott fel gúnyosan, mikor meglátta az arcomat. – A pusztítónak mindenhol vannak kémei. Azt hiszed, nem tűnt fel neki, hogy néha úgy akadályozod a terveit, hogy soha el nem mozdulsz a törpök mellől és soha senki nem hozz neked üzenetet. A pusztítónak igencsak elege van belőled – bökött meg hatalmas, húsos ujjával a kobold, amitől hátratántorodtam. – Szíves örömest végezne veled – vigyorgott, majd egy kis koboldhoz fordult. – Vigyél hírt a sápadt arcúnak! Szóljatok, hogy megtaláltam, amire vágyik. Addig én eljátszom velük – fordult vissza és gonosz pillantást vetett rám. – Tudod-e, mi jön most kicsi jövendőmondó?

A király döngő léptekkel visszament a trónja elé. Én igyekeztem összehúzni magamat és elhátrálni, de a két oldalamon lévő koboldok vasmarokkal szorítottak.

A kobold újra rázendített. A fogvatartóim rángatni kezdtek, aztán az egyik ököllel halántékon vágott, amitől megtántorodtam. Mögöttem a törpök mérgesen felkiáltottak, de időm sem volt megnyugtatni őket, hogy jól vagyok, mert kirúgták alólam a lábamat, én pedig térdre zuhantam.

− A pusztító megkért, hogyha esetleg a birodalmamba tévednétek, akkor vallassalak ki a jövőről – húzta elégedett mosolyra az ajkát a király. Szeme gonoszul pásztázta végig egész testemet. – Én pedig örömmel teszek eleget a kérésének. Korbácsoljátok meg! – kiáltott az egyik koboldnak.

− Mi? – suttogtam magam elé elhűlten. 

Jaj, Istenem, csak most érjen ide időben Gandalf!