Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

22. fejezet

A törpök azonnal örömtelien zajongani kezdtek, amit a hobbit megért lecsillapítani.

− Css, őrök vannak nem messze!

Sorban kieresztett minket. Mikor mindannyian szabadok voltunk, a törpök azonnal megindultak felfelé. Bilbó sietve, fojtott hangon szólt utánuk.

− Ne arra! Lefelé! Kövessetek!

A törpök, ha furcsállva is, de követték a hobbitot. Én mosolyogva ragadtam meg Thorin kezét és húztam magam után.

− Bízz benne – néztem hátra. A törp aprót szorított a kezemen és hagyta, hogy a többiek után vezessem.

A pincéig lopakodtunk. Ott volt egy kisebb összezördülés a törpökkel, amiért csapdába lettek csalva, de végül Bilbónak sikerült lenyugtatni a kedélyeket. A hobbit egyre a hordók felé terelte a törpöket, akik egyre inkább megmakacsolták magukat.

Én elengedtem Thorin kezét és az alvó tündék felé közeledtem. Az asztal mellett volt egy tegez nyíl egy íjjal együtt. Ahhoz, hogy megakadályozzam Kili sérülését, szűkségem volt rájuk. Hangtalanul lopakodtam egyre közelebb hozzájuk, nem foglalkozva Thorin fojtott hangjával, amint arra utasít, hogy menjek vissza.

Úgy sikerült elmarkolnom a fegyvereket, hogy a tündék még csak meg sem rezdültek. Sietve visszatértem a többiek közé, ahol kaptam egy feddő pillantást Thorintól.

− Szűkségünk lesz rá – mondtam határozottan. A törp még egy pillanatig keményen nézett a szemembe, de aztán beláthatta, hogy kettőnk közül én ismerem a jövőt, így aprót bólintva rám hagyta a dolgokat.

− Kérlek, kérlek, bízzatok bennem! – csapta meg a fülem Bilbó rimánkodása, amire felé fordultam.

− Másszatok már be a hordókba! – szóltam rájuk enyhe idegességgel. − Nem érünk rá itt vacakolni!

− Mi az a vacakolni? – kérdezte Ori, amire homlokon csaptam magamat. Többször is előfordult már, hogy olyan szavakat használtam, amiket a többiek nem értettek. De ez most a lehető legrosszabb alkalom volt arra, hogy rákérdezzenek a dolgokra.

Bilbó és én egyszerre meredtünk Thorinra. Míg a hobbit könyörgően, addig én azon a szinten voltam, mikor arra kértem a törpöt, hogy csapja le a többieket.

− Bújjatok el! – szólt végül a törp.

A törpök morgolódva lökték egymást bele a hordókba. Én pont Kili mögé kerültem, aminek kimondottan örültem.

− Most mit csinálunk? – dugta ki a fejét Bofur, amire a többiek követték a példáját és most tizenhárom törp fej kandikált ki a hordókból.

Én felkuncogtam és Bilbóval együtt megszólaltam.

− Mély levegőt...!

− Vegyek mély levegőt? – kérdezett vissza értetlenül Bofur. – Ez meg, hogy érted?

De már mindegy volt, mert dőlni kezdtünk.

− Bilbó, magadat ne felejtsd el – szóltam még neki vissza nevetve.

A hideg víz maga alá temetett. Levegő után kapkodva bukkantam fel alóla, miközben igyekeztem a nyilakat a tegezben tartani. Körülöttem a többi törp is igyekezett a víz felszínre jutni. Thorin volt legelöl, aki két sziklába kapaszkodva állította meg a sort. Tekintetem elidőzött a karján, amin az izmai és erei kidagadtak az erőfeszítéstől. Igazán, szemrevaló látvány volt.

Bámulásomból egy hangos csobbanás rántott ki. Bilbó érkezett közénk, akit Nori húzott fel magához.

− Szép volt, Zsákos uram – dicsérte meg Thorin a hobbitot, amire az csak fulladozva legyintett. Én nevetve paskoltam meg a vállát és hagytam, hogy a sodrás a többiek után vigyen.

Igazán bűvészkedésnek számított megtartani a nyilakat és az íjat is, miközben még kapaszkodok is. Főleg, mikor egy kisebb vízesésen zuhantuk le.

A víz borzasztóan hideg volt, nekem már akkor remegni kezdett az ajkam, pedig csak nem rég indultunk el. És még mennyit fogunk itt kushadni.

Néha összeütköztünk egymás hordójával vagy éppen nekicsapódtunk egy-egy sziklának. Az egész egy vadvízitúrára emlékeztetett. Ebbe a túrába szólt közbe a tündék kürtje.

− Be fogják csukni a kaput! – kiáltottam előre Thorinnak.

Már ott voltunk a célegyenesben, mikor becsukták előttünk. A törpök kétségbeesetten kutattak valami kiút felé, míg én egyre feszültebben várakoztam. Szerencsére sikerült a sor végén megállnom, így tökéletesen láttam, ahogy a tündék kardot rántanak ránk.

Csakhogy nem mi voltunk az ellenség. Egy nyíl fúródott bele az egyik katonába és nem sokra rá egy ork mászott át a falon. Temérdeknyi másik követte őt, akik lemészárolták a falon lévő tündéket. Néhány közénk vetette magát, de őket a törpök puszta kézzel intézték el.

Azonnal felhúztam az íjamat és kilőttem az első nyilat, ami az egyik közeli ork mellkasába fúródott. Oh, nem voltam én profi céllövő, nehogy bárki is azt gondolja.

Kili próbált tanítani, de odáig jutottunk, hogy egy álló célpontot el tudtam találni...Talán.

Most azonban nem volt időm azon agyalni, hogy mi lesz, ha nem találom el az orkot. Ilyen opció nem létezett. El kellett találnom. Így, hát, mikor Kili kiugrott a hordójából, hogy meghúzza a kart, én is felhúztam az íjat és gondosan becéloztam Bolgot.

Tudtam, hogy nem húzhatom az időt, így a következő kilégzésemnél eleresztettem a húrt. Már akkor tudtam, hogy nem volt elég erő a lövésemben, amikor eleresztettem.

A nyíl egyre lejjebb esett és...eltalálta az orkot! Szabályosan megugrottam örömömben a hordóban, ami igencsak érdekes mutatvány volt. Azonban, amikor megláttam, hova is fúródott a nyíl, az ajkamba haraptam, de képtelen voltam visszafogni a nevetést. Olyan hangosan kacagtam fel, hogy a hangom túlharsogta a csata zaját.

A mellettem lévő Dwalin úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, de én csak nevetve az orkra mutattam, aki elejtette a fegyvereit és mindkét kezét nemességére tette. A törpnek elkerekedett a szeme, és mintha egy hatalmasat nyelt volna, de ebben nem voltam biztos, mert Kili vetődött be a közénk.

Az kapu kinyílt, minket pedig hirtelen magával vitt a sodrás. Még egy utolsó pillantást vetettem Bolgra és az éppen megérkező tündékre, mielőtt lecsúsztam volna egy újabb vízesésen.