Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

8. fejezet

Ahogy mi is beértünk Kilivel, Thorin tekintete azonnal ránk ugrott. Pillantása megakadt az unokaöccse karján, ami a derekamon pihent, de aztán észrevette a már átvérzett kötést a kezemen és azonnal mellénk lépett.

− Jól vagy? – kérdezte, miközben lecsavarta a gyolcsot a kezemről, hogy ő is megnézhesse a sebemet. Hangja ugyanolyan mogorva volt, mint mindig, de a szeme aggódva cikázott az arcom és a sebem között.

− Említettem már, hogy nem szeretem a viharokat? – kérdeztem összekoccanó fogakkal. A törp felnézett rám és azonnal mellénk intette Óint, aki ellátta a sebemet.

Thorin és Kili addig elmentek, hogy a többiekkel körülnézzenek a barlangban, de éreztem magamon aggódó pillantásukat.

Miután Óin végzett velem és a törpök is biztonságosnak ítélték a barlangot, nekiálltak tüzet rakni, amit Thorin azonban nem engedett. Így reszketve húztam össze magamat. Volt ugyan váltásruhám, de az is teljesen elázott.

A törpök lassan elszenderedtek, de én nem tudtam, sem a hidegtől, sem attól, ami ránk vár majd.

− Gyere ide – szólított meg halkan a mellettem fekvő Thorin. A törp kinyújtotta felém a karját és én mindenféle teketóriázás nélkül bújtam hozzá. Tudtam, hogy Thorinnak esze ágában sincs kihasználni a helyzetet, ő csak segíteni akart nekem.

Vastag köpenyét ránk terítette, mivel az nem ázott át. Mindkét karjával átkarolt és szorosan magához húzott. A teste és a köpenye melege beburkolt és máris éreztem, ahogy a hidegtől feszült tagjaim lassan felengednek.

− Köszönöm – döntöttem a homlokomat a mellkasának.

Már majdnem sikerült elaludnom, mikor halk motoszkálás térített magamhoz. Ijedten összerándultam Thorin ölelésében, mert azt hittem, hogy a koboldok jöttek értünk, de csak Bilbó volt.

Felnéztem Thorinra, aki a szemével jelezte, hogy maradjak mozdulatlan.

− Mit képzelsz, hová mész? – ütötte meg Bofur fojtott suttogása a fülemet.

− Vissza Völgyzugolyba – felelte komoran a hobbit.

− Nem, nem! Most nem fordulhatsz vissza! Része vagy a csapatnak, egy közülünk.

− Annyira mégsem – mondta Bilbó. – Thorin szerint kár volt jönnöm, igaza van.

Feddő pillantást vetettem a mellettem lévőre, de ő bármiféle megbánás nélkül nézett a szemembe.

− Én nem vagyok Tuk, csak egy Zsákos – ütötte meg újra Bilbó hangja a fülemet. Legszívesebben felkeltem volna és odamentem volna, hogy megvigasztaljam, de az engem körülölelő karok nem engedtek. – Nem is értem, hogy gondolhattam ezt. Otthon kellett volna maradnom – sóhajtotta szomorúan a hobbit.

− Ez csak honvágy – jelentette ki döbbenten Bofur. – Én megértem.

− Nem, dehogy, te ezt nem érted – emelte fel enyhén a hangját Bilbó. – A többiek sem, mert törpök vagytok! Ti megszoktátok, hogy így éltek! Hogy folyton úton vagytok! Nem telepedtek le, nem tartóztok sehová!

Most azonban azért pattantam volna fel, hogy jól fejbe vágjam a hobbitot. Mégis, hogy mondhat ilyet, mikor ezek a törpök elvesztették az otthonukat. Dühösen megmarkoltam Thorin ingét és összepréseltem a számat. A törp lenézett rám, de a szemében ugyanazokat az érzelmeket láttam, mint amik az enyémben is voltak.

− Jaj, ne haragudj én... - kezdte Bilbó, mikor rájött, hogy mit is mondott, de aztán elhallgatott.

− Igazad van – mondta csendesen Bofur. – Nem tartozunk sehová. Világ sok szerencsét kívánok, őszintén.

Megremegett az állam a törp kedvességén annak ellenére is, hogy mennyire megbánthatta őt a másik. Tudtam, hogy már pedig én nem fogom magukra hagyni a törpöket. Ha törik, ha szakad, de el fogom érni, hogy visszaszerezzék Erebort, sőt, azt is elérem, hogy Thorinék életben maradjanak. Még ha az én életembe is fog kerülni.

− Az mi? – csendült ekkor Bofur értetlen hangja, én pedig ekkor pattantam fel a helyemről és ragadtam meg a kardomat.

− Ébredjetek! – kiáltottam.

Thorin mellettem azonnal felkelt és a többiek is felriadtak, de már késő volt.

Elnyelt minket a hegy.

********** 

Zuhantunk. Mintha egy óriási csúszdán csúsztunk volna le, csak ez sziklából volt. Ha nem éppen egy koboldokkal teli barlang felé csúsztunk volna, akkor még élveztem is volna ezt az egészet. Így azonban igyekeztem szorosan fogni a kardomat, hogy ne essen ki a kezemből.

Egy nagy kör alakú valamibe érkeztünk. Balszerencsémre eléggé alulra sikerült érkeznem, így majdnem mindenki rajtam landolt. Nyögve fogadtam a rám érkező súlyokat.

Alig értünk le, máris lerohantak minket a koboldok. A rakás tetején lévő törpök visszarúgták őket, de a koboldok túl sokan voltak. Esélyünk sem volt. Én mivel a rakás alján voltam és amúgy is szűk volt a hely, még csak fel sem tudtam emelni a kardomat. Még azelőtt kiragadták a kezemből, hogy megmozdíthattam volna. Ellenben a tőröm nálam maradt.

A koboldok rángatni kezdtek minket és hiába ellenkezett mindenki teljes erejével, csak mi sínylettük meg. Dwalinnak a sor közepén sikerült kiszabadulni a fogságból. Megakasztotta a sort és jó néhány koboldot a mélybe taszított. Azonban a következő pillanatban még többen támadtak rá és újból megragadták.

Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne legyek olyan könnyű préda, de miután kétszer is arcon vágtak és még jó néhányszor hasba és oldalba, inkább hagytam, hogy tovább vonszoljanak. A mögöttem haladó Bifur és Glóin már így is felbőszülten próbáltak megvédeni, amivel csak azt érték el, hogy őket is jobban megverjék.

Járatokon rángattak keresztül minket, míg végül elértük a hegy belsejét. Ahogy a koboldkirály elé citáltak minket, el kellett ismernem, hogy volt valami ámulatba ejtő ebben az egészben. Az, hogy a koboldok képesek voltak a hegy belsejében egy ilyen lakóhelyet kialakítani, még ha az eléggé maradi is volt, lenyűgözött.

Ahogy közeledtünk a király elé, hangos zene szólalt meg, amit csak a legelfogultabbak hívnak annak. Inkább volt ez olyan, mint mikor egy tehetségtelen rock banda rázendít. És az énekes maga a király volt.