Törpök királynéja (Hobbit/Thorin fanfiction) (Befejezet)

18. fejezet

Hangos nyikorgásra ébredtem. Ahogy előrébb siettem, láttam, ahogy Legolas és még két őr éppen Thorint vezetik el. A tünde és a törp is felém lesett, de amíg Thorin pillantását figyelmen kívül hagytam, addig Legolasra rámosolyogtam és aprót biccentettem.

A tünde tekintete vesztett fagyosságából és enyhén ő is lehajtotta a fejét. A bennem élő rajongó most lelkesen ugrált volna, de azt hiszem, kezdem elfogadni, hogy ez nem egy film és az ittlévők mind élnek.

Időközben meghozták a reggelit is, ami egyszerű kenyér és egy pohár víz volt. Nem számítottam svédasztalos reggelire, de azért legalább egy kis sajtot dobhattak volna mellé.

Azonban az őr, aki hozta eléggé furán méregetett. Mintha vágy csillant volna a szemében, ahogy rám nézett, de nem voltam benne biztos. Az egyetlen, amit tudtam, hogy a hideg kirázott a tekintetétől. Igyekeztem a cellám hátuljánál maradni, ameddig ő bent volt és inkább megvártam ameddig elmegy.

Elég sok idő eltelt, mire Thorin visszatért. A törp idegesen rúgott bele a rácsokba, miután becsukták mögötte az ajtót.

− Üzletet ajánlott? – kérdezte azonnal Balin.

− Igen – morogta Thorin, de szemét nem vette le az én cellám felé tartó tündékről. A törp mondott még valamit, amire Legolas állkapcsa megfeszült, de nem fordult vissza Thorinhoz.

− Hah, erről ennyit – hallottam Balin hangját. – Az alku volt az egyetlen reményünk.

Magamba mosolyogtam az idős törp szavain. Ha tudná, hogy a reményünk éppen itt ólálkodik a kastélyban, egészen biztosan optimistább lenne. Ehelyett csak hagytam, hogy Legolas megfogja a csuklómat és maga után húzzon. Nem volt semmi erőszakos a mozdulatában, a törpök mégis olyan harciasan ugrottak megint a rácsoknak, mint megérkezésünkkor sem.

Thorin mérgesen kiabált utánunk valamit khuzdul, de nem értettem, hogy mit. Legolas szorítása azonban szorult a csuklóm körül, amire enyhén felszisszentem. A tünde azonnal lelesett rám, és mikor meglátta, hogy fájdalmat okozott, lazított a szorításon.

Már az előtt tudtam, hol vagyok, mielőtt megpillantottam volna a királyt.

− Felség – hajoltam meg mosolyogva.

Thranduil kétkedő pillantással mért végig.

− Nem hiszem, hogy találkoztunk volna már – mondta lassan.

− Nem, valóban nem találkoztunk – biccentettem.

−Mégis ismersz minket – jegyezte meg.

− Sok mindenkit ismerek, aki még csak azt sem tudja, hogy létezek.

A tündekirály felvont szemöldökkel nézett rám.

− Hogy lehetséges ez?

− Hiszen a tündék is sok mindent látnak és tudnak, amit más nem – feleltem elnéző mosollyal az ajkamon. – Miért lenne meglepő, ha akadna egy ember, aki szintén tudna dolgokat?

− Az emberek gyarlók – húzta el a száját Thranduil. − Még azt sem veszik észre, ami az orruk előtt van. Képtelenek a látásra.

− Mindenkit beskatulyázni egy minta alapján nem a legbölcsebb döntés – döntöttem oldalra a fejemet.

− Hát, áruld el, ki vagy és elkerülhetjük az efajta tévedéseket – felelte nyugodtan a király, nekem pedig újabb mosoly terült el az ajkamon.

− Avery vagyok, felség – pukedliztem. A tünde megforgatta a szemét, ami nem igazán volt királyhoz méltó, mégis ez a mozdulat olyan emberivé tette.

− Nem a neved érdekelt.

− Gorombaság úgy érdeklődni valaki iránt, hogy még a nevét sem tudja. Az olyan lenne, mintha én most felséged elé állnék, és arról faggatnám, hogy miben alszik éjjelente. – Mögülem halk köhögés hangzott fel, ami gyanúsan nevetésnek tűnt. Thranduil egy pillanatra a fiára nézett, majd vissza rám.

− Elég érdekes ötleteid vannak – mondta, miközben lassan körözni kezdett körülöttem.

−Valamit valamiért, felség – néztem mosolyogva a királyra.

− Valóban – húzta hideg mosolyra az ajkát az. – Nos, nekem vannak tippjeim, hogy ki is lehetsz igazából. A törpök nem szoktak csak úgy befogadni bárkit is. És te tizenhárom törppel utazol, ahol az egyikük gyanúsan féltékenyen viselkedik, ha bárki is a közeledbe mer menni.

− A törpök mindig is védelmezőek voltak társaikkal szemben – vontam meg a vállamat, mert nem volt semmi különös abban, ahogy ők viselkedtek velem szemben.

− De nem fenyegetik kínhalállal a másikat, ha az illető nem veszi le a kezét a jegyeséről, ha csak egyszerű partnerként tekintene rád – hajolt közelebb gúnyos mosollyal az arcán a tünde. Én azonban megrökönyödötten húztam hátrébb a fejem. Nem értettem, miről beszél, de aztán beugrott Thorin dühtől eltorzult hangja, ahogy utánunk kiabál. Valamiért éreztem, hogy ez lehetett az.

Hátrafordultam Legolas felé, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.

− Ó, te nem tudtál róla – kacagott fel megrökönyödött arcomat látva Thranduil. – Bizonyára úgy fogadtad az udvarlását, hogy nem is tudtál róla, elvégre az embereknél bevett szokás, hogy egymás hajához nyúljanak.

A szemem, ha lehet, még nagyobbra tágult. Eszembe jutott Balin kérdése, hogy mennyit is tudok a törpök szokásairól, és ahogy a hajam után érdeklődött. Egyszerre minden összeállt és a düh végigszáguldott a testemen. Ökölbe szorítottam a kezemet, miközben összepréseltem az ajkamat.

− Látod, olyanokkal utaztál egész végig, akik hazudtak neked – állt meg előttem ismételten a király. – Én alkut ajánlhatok neked. Tudom, hogy sok mindent tudsz. Többet is, mint amit remélhetünk. Maradj itt az udvaromban és én cserébe elengedem a törpöket.

− Miért lenne szűksége rám? – kérdeztem halkan. – Nem tudok mindent. Néhány mozzanatot ismerek csak az ön jövőjéből. A fiáét jobban tudom, de azt is csak hatvan év múlva tudná hasznosítani.

Thranduil szeme összeszűkült és közelebb lépett hozzám.

− Olyan dolgokat látsz, amiket senki más és ez hatalom – emelte fel a fejemet az államnál fogva. – Segíthetsz megakadályozni a dolgokat.

−Igen – bólintottam aprót, majd hátrébb léptem. – Nos, attól félek, hogy nem fogadhatom el az ajánlatát. A törpöknek szűksége van rám.

− Azok mellé állsz, akik elárultak? – csattant fel hirtelen a tünde, amitől összerezzentem.

− Igen – feleltem határozottan. Tudtam, hogy nem fogja megérteni, mit, miért teszek, így nem is kezdtem el magyarázkodni.

A tündekirály összepréselte a száját, de aztán intett a kezével.

− Vigyétek! Majd, ha meggondolta magát, hozzátok vissza!

Elmosolyodtam naivitásán. Nem volt az az alku, amiért meggondoltam volna magamat.

Legolas visszakísért a cellámba. A törpök rögtön kérdésekkel bombáztak, de én egyikükére sem feleltem. Megsértve és elárulva éreztem magamat. Legszívesebben beütöttem volna Thorin arcát, de ehelyett csak hideg, érzelemmentes hangon hozzávágtam.

− Legközelebb, ha udvarolni akarsz egy olyan személynek, aki nincs tisztában a törp szokásokkal, akkor előtte világosítsd fel róla, mielőtt még a megkérdezése nélkül úgy kezdesz vele bánni, mintha a jegyesed lenne!

A törp úgy nézett rám, mintha tényleg arcon vágtam volna. Mérhetetlen bűntudattal nézett rám.

− Avery, én...

− Nem érdekel, Thorin – szakítottam félbe ridegen. – Nem vagyok a jegyesed, és azok után, ahogyan velem bántál, örülj, hogy egyáltalán hozzád szólok!

Ezzel ismételten hátat fordítottam neki és az egyik sarokba ültem le