Szerettem én már szakállast vagy hosszú hajút,
Szerettem már barna szeműt is, és mély hangút
Szerettem én már ragyogó kék szemeket,
Csinos kis pofikát nem egyet, nem eleget
Szerettem én már érettet és gyereket,
De még egyet se ki igazán szeretett.
Hiszen mindegyik védelmet, biztonságot ígért,
De mikor jött a vihar csak engem ért vész.
Ők csak úsztak az árral és hátra se néztek,
Nem látták, hogy én közben partot értem,
Hogy én már a parton fekve fuldoklom,
És nem vágyom másra, csak karjaikban otthon.
Az otthonom, melyet minden szóval nekem ígértek,
De minél közelebb kerültem,
annál inkább éreztem:
"Te meg mit képzelsz?
Ki vagy te, hogy be tedd ide lábad?
Hogy belépj, ahol már sokan jártak?
Mit képzelsz, ez itt a házad?
Se takaró, se nem párna,
Nincs ki megszánna,
Nincs ki sajnálna.
Senki se kíváncsi rád, hiába adsz!
Így hát jobb is, hogyha magadnak maradsz!"
Lila számra ráfagytak a szavak,
Nincs más ki meghallja hangomat..
Szerettem én már sokfélét, ezret
De még mindig keresem azt az egyet,
Aki árral szembe visszaúszik hozzám,
S gyöngéden végig simítva orcám
Otthonába invitál egy forró teára
És azt mondja: Rád vártam és soha másra.
2022. 01. 15.
ESTÁS LEYENDO
Lelkem mintái
PoesíaÉvekkel ezelőtt a szürke hangulatú szobámba könnyes szemekkel és haraggal a mellkasomban félredobtam a telefonomat, elővettem egy gyűrött papírlapot és megpróbáltam kiírni magamból az érzéseimet.. így született meg az első versem. Hogy mi inspirál...
