Pár pillanatig sokkosan pislogtam rá, ő pedig nagy szemekkel várta, hogy mondjak valamit, azt azonban nem tudhatta, mi játszódott le éppen bennem a szavait hallva.
Először is, úgy éreztem, elbőgöm magam. Másodszor, valamilyen teljesen logikátlan okból kifolyólag dühöt éreztem. Nem Blanca, hanem Jungkook felé. Jungkookra voltam dühös. Mégis hogy tehette ezt meg egyből azután, hogy szerelmet vallottam neki?? Oké, nem vallottam neki szerelmet, de megcsókoltam, ami egy és ugyanaz!
Most éreztem azt igazán, hogy legszívesebben elrohannék a világ elől és legalább egy évig elő sem bújnék. Megalázottnak, szomorúnak és összetört szívűnek éreztem magam. Megint. Csak ezúttal sokkal intenzívebben törtek rám ezek az érzések.
-Úristen ez... - kerestem a szavakat. -Ez hihetetlen...örülök neked, Blanca - suttogtam őszintén. Mert tényleg örültem a boldogságának, de annak már nem, hogy miből fakadt ez a boldogság.
-Köszi...juj, máris megbántam, hogy kimondtam...olyan kínos is egyben - tette a szája elé a kezét még mindig hitetlenkedve.
-Nekem bármit elmondhatsz, tudod jól - simítottam meg a karját és magamban elmormoltam néhány káromkodást, de közben büszke is voltam, amiért ilyen jól tartottam magam ebben a szörnyen nehéz helyzetben.
-Köszönöm...és azt is, hogy megbocsátasz nekem. Soha többet nem fogok eltitkolni előled semmit - biztosított ismét, mire halványan elmosolyodtam. Most már csak nekem nem kellett volna titkolóznom előtte...csodás. Fordult a kocka. Én lettem a hazug, álszent barátnő. Tudtam jól.
Blanca ezek után szintén elsietett, mivel ma rengeteg órát kellett végigülnie. Ahogy egyedül maradtam, a tenyerembe temettem az arcomat és végre valahára kiengedtem a sírást. Úgy igazán. Többször is álomba sírtam már magam az elmúlt időszakban, de ez most más volt. Ma éreztem, hogy tényleg az összes reményem elszállt. Jungkook Blancának adta a szívét, nem nekem. Mindig is őt szerette, nem engem. És ezt végig tudtam, de mégis mertem reménykedni. Most már azt sem tehettem.
Kopogtattak.
-Baszki - sziszegtem, gyorsan letörölve a könnyeimet. Ajtót nyitottam, és Taehyungot pillantottam meg. Elakadt a lélegzetem, amikor az arckifejezését megláttam. Ő is tudta. Jungkook valószínűleg vele is megosztotta a tegnap este történteket.
Minden büszkeségemet és szégyenérzetemet elhagyva újból elsírtam magam és az ágyamra huppanva hagytam, hogy patakokban folyjanak a könnyeim. Taehyung csendben leült mellém és gyengéden simogatni kezdte a hátamat. Nem szólt egy szót sem, de nem is kellett. Nem is tudott volna olyat mondani, amivel akár egy kicsit is vigasztalt volna. Semmi sem vigasztalt meg. Az égvilágon semmi.
-Gyere ide - húzott magához, én pedig még jobban sírva a vállára hajtottam a fejem, miközben ő átölelte a derekamat és szorosan tartott.
Nem is tudom, meddig maradtunk így, de egy bő fél óra biztosan eltelt. Taehyung nem mozdult mellőlem, végig a hátamat cirógatta. Lassacskán abbahagytam a sírást, bár teljesen sosem tudtam.
Legalább a tizedik zsebkendőt megragadva megtöröltem a szemeimet. Felemeltem a fejem Taehyung válláról, aki aggódva, szomorúan nézett rám.
-Megint fájni fog a vállad miattam - motyogtam bedugult orral. Szerintem sikerült annyit sírnom, amennyit összesen egy évben sem szoktam.
-Dehogy. Múltkor se fájt - mosolygott halványan és ösztönösen felém nyúlt, hogy letörölje az újabb könnyeket az arcomról, mire enyhén összerezzentem. Taehyung gyorsan elkapta a kezét. -Szeretnél csinálni valamit? Elvigyelek valahová a kocsimmal? - ajánlotta fel, de én csak a fejemet ráztam.
-Nem, nem akarok eltűnni...Blanca tuti aggódna - mondtam halkan.
-És még mindig miatta aggódsz - jegyezte meg mosolyogva. -Nagyon jó ember vagy, Rina - mondta őszintén.
-Tényleg? - szipogtam és mivel ma extrém érzékeny voltam, emiatt is sikerült pár könnyet ejtenem.
-Ühüm. A legjobb - biztosított.
-És mit érek vele? - suttogtam letörten.
-Hát barátokat. Jó sokat - próbált felvidítani. Ekkor pedig végre őszintén kiakadtam:
-Pont ez a bajom! Jungkook miért csak barátnak tekint?? Miért, miért nem tud legalább egyszer lányként nézni rám?? Miért én vagyok mindig a "haver"?? - temettem a tenyerembe az arcomat összezuhanva. -Senki nem lányként tekint rám. Pedig mindenki tudja, hogy egy lánynak az esik a legjobban, ha úgy is tekintenek rá! Elegem van! Elegem van a haver jelzőből! - hadartam igazán mérgesen. Taehyung sokáig egy szót sem szólt. Úgy tűnt, a hallottakat emésztgette.
-Nem tudok ezekre a kérdésekre válaszolni, de...sajnos Jungkookie mindig is így látott téged. És nem feltétlenül azért, mert nem vagy csinos, hanem, mert neki már van egy barátnője, akit tudjuk jól, hogy imád - magyarázta halkan.
-Akkor is elegem van belőle...most hogy nézzek a szemébe? Annyira rosszul érezném magam! - dörzsöltem meg az arcomat. Végre a sírást átvette a panaszáradat, aminek azért örültem jobban, mert legalább elterelte a figyelmemet a szörnyű szívfájdalmamról.
Taehyung nem tudott jó tanácsokkal szolgálni, csak meghallgatott. Nem bántam. Úgysem mondott volna semmi olyat, ami megoldás lehetett volna a szerelmi bánatra. Végül csak nagy sokára szólalt meg:
-Holnapután összeülünk Jiminékkel. Addig próbáld meg kerülni őt. Blancát nem tudod, ez nyilvánvaló, de Jungkookkal nem muszáj találkoznod. Akár én is segítek ebben - ajánlotta fel.
-Komolyan? Megtennéd? - néztem rá hálásan.
-Persze. Ha Jungkook esetleg keres, majd megmondom neki, hogy nem érsz rá vagy hogy velem vagy - vont vállat.
-Köszönöm - suttogtam szégyenkezve. Tényleg képtelen lettem volna mostanság a szeme elé kerülni. Még Blanca előtt is ki kellett találnom valamit, hogy ne bőgjem el magam azonnal.
Fun fact: Karina karaktere nagyon természetesnek hatott nekem miközben ezt írtam, holott jómagam egyáltalán nem vagyok ilyen szerelmetes érzelgős típus lol
I'm like: Sorry I'm an anti-romantic 🥳🤣🎵🎶
YOU ARE READING
Somebody To You (BTS ff - HUN)
Fanfiction"Az iménti jókedvem egy pillanat alatt elillant, amint megláttam őket csókolózni. És megijesztett. Nagyon. Nagyon, mert nem számítottam ilyen erős és elviselhetetlen fájdalomra. A mellkasomban mintha egy űr tátongott volna. Nehezen tudtam megint nor...
