Somebody To You (BTS ff - HUN)

missed you

Az egyórás buszút alatt szinte végig az ablakon kibámulva agyaltam. Szerettem volna, tényleg nagyon szerettem volna túllépni Jungkookon. Meg kellett próbálnom. Blancával megtalálták a boldogságukat, és én nem állhattam közéjük! Soha. 

Ahogy megérkeztem haza, a vidéki házunkba, szoros öleléssel köszöntöttem a szüleimet, akik először aggódva fürkésztek, de végül csak annyit mondtam nekik, hogy egy kis időre van szükségem, és hiányoztak, úgyhogy hazajöttem. 

Anya azonban persze nem hagyta annyiban. Ahogy elhelyezkedtem a nagy, kényelmes szobámban, ő is belépett hozzám és leült az ágyam végébe. 

-Szóval időre van szükséged. Fiú van a dologban, ha jól sejtem - szólt. 

-Jól sejted - sóhajtottam fel gondterhelten. Anya mosolyogva bólintott. Mellé ültem és a vállára hajtottam a fejemet. 

-A fiúk csak a gondot okozzák, igaz? - csipkedte meg az arcomat, mire halkan felnevettem. 

-Igaz...de te mégsem problémázol apával - érveltem. 

-Mert egy idő után megtaláljuk azt a bizonyos "Nagy Őt". Ebben hinned kell - simogatta meg a fejemet. 

-Most éppen nem hiszem. A "Nagy Ő"-m a legjobb barátnőmmel jár - motyogtam, mire anya grimaszolt egyet. 

-Meglepsz. Mik nem történtek veled! És nekünk semmit nem mondtál! - kezdett panaszkodni, de aztán megértett, mivel ezek nem egyszerű dolgok. 

-És tényleg szereted azt a fiút? - kérdezte anya kíváncsian. 

-Igen - vágtam rá. -Kedvelem, nagyon is - bólogattam. Anya kuncogott. 

-Én azt kérdeztem, szereted-e - nézett rám mosolygósan. Meglepődtem. Kedvelést mondtam volna? Nem, annál sokkal többet éreztem...legalábbis én azt gondoltam. Mivel nem válaszoltam egyből, anya folytatta: 

-Azt kérdeztem, szereted-e. Tudod: járnál-e vele, megismernéd-e, gondoskodnál-e róla, megértenéd-e... - sorolta lassan. 

-Azt hiszem...azt hiszem igen... - motyogtam bizonytalanul. 

-Ha csak azt hiszed, akkor azt tanácsolom, gondolkodj még egy kicsit róla - simogatta meg a fejem ismét, majd felállt. -Meddig akarsz maradni? Nem fogsz hiányozni a suliból? 

-Kibírom - legyintettem. -Szerintem néhány napig...most olyan jó itt - terültem el az ágyamon ellazulva. Anya mosolyogva nyugtázta és magamra hagyott. 

Tovább agyaltam megállás nélkül. Egyelőre azonban nem tudtam választ adni anya becsapós kérdésére. 

*

Már két napja voltam otthon, addig pedig senki sem keresett (csakis Linda, de vele szívesen beszélgettem), aminek titkon örültem. Nagyokat sétáltam a természetben apával, vagy épp egyedül. Esténként pedig az ágyamban fekve gondolkodtam a dolgokon. El akartam felejteni a Jungkook iránt táplált érzéseimet, de persze ez egyáltalán nem ment könnyen. Az itthon töltött idő azonban segített kicsit. 

Egyik este üzenetem érkezett. Megijedtem, és imádkoztam, hogy ne Jungkook legyen, mert akkor biztosan meginogtam volna. 

Taehyung volt. Hirtelen eszembe jutott, amit a buszmegállóban mondott. A tény, hogy ő is volt már reménytelenül szerelmes, igencsak furcsa érzésekkel töltött el. Eddig tagadta, hogy tapasztalt volna ilyesmit, akkor viszont ezt mondta nekem. Meglepett, és egyáltalán nem tudtam vele mit kezdeni. 

Valamiért izgatottan nyitottam meg az üzenetét. 

TAEHYUNG: Haragszol még? :(

Lesokkoltam még magamat is, amikor elmosolyodtam. Ezek szerint nem haragudtam már...pedig lett volna rá okom. 

Lett volna rá okom? Nem tudtam. Most már semmit sem tudtam. De éreztem, hogy békülni akartam. Mert Taehyungnak semmilyen rossz szándéka nem volt. Azzal érvelt, hogy nem bírta elviselni a fájdalmamat. És ezt is meg kellett értenem. Ezzel ráadásul bebizonyította, hogy fontosnak tartott engem. 

Fontosnak.

Valamiért megborzongtam és elöntött a melegség. 

KARINA: Haragtartónak ismertél meg? 

TAEHYUNG: Nem...

KARINA: Akkor tudod a választ 

Taehyung videóhívást indított. Jesszus! 

Felültem az ágyamban és ösztönös mozdulattal a hajamhoz kaptam, hogy elrendezzem kicsit. Fogadtam a hívást. 

Megjelent Taehyung arca a képernyőn. Kint ült az udvaron a sötétben, a kedvenc fám alatt, de a közeli utcai lámpa fénye megvilágította az arcát. Én a párnámnak döntve a fejem magam elé tartottam a készüléket. 

-Szia - suttogta, miközben figyelmesen fürkészett. Haja ma kifejezetten kócosnak tűnt, de még így is jól nézett ki. Jól?....Igen, jól. 

-Szia - köszöntem vissza szintén halkan. -Mi újság? - érdeklődtem. 

-Velem mi újság? Szerinted történik velem bármi érdekes így, hogy nem vagy itt velem? - tette fel a szerinte költői kérdést. Meglepve, de melegséget érezve meredtem rá. 

-Valóban? - fojtottam el boldog mosolyomat. Taehyung bólogatott. 

-Hiányzol. Uncsi nélküled - biggyesztette le a száját. A szavai melengették a szívemet. Hát valóban ilyen fontos voltam neki? 

-Te is hiányzol - csúszott ki a számon. Egyből zavarba jöttem. Mintha járnánk, komolyan...argh!

Taehyung élénkebbé vált. 

-Tényleg? - csillant fel a szeme reménykedve. Elmosolyodtam. 

-Nem haragszom rád, Taehyung. Megértelek és megpróbálok túllépni a dolgokon. Igazad volt, ezt nem lehetett már tovább titkolni - vallottam be sóhajtva.

-Szerinted igazam volt? - csodálkozott. 

-Igen, azt hiszem. 

-Szerintem meg túl meggondolatlan voltam... - motyogta bűntudatosan. -Nem akartam olyan durva lenni veled... 

-Inkább én voltam durva veled - ingattam a fejem. -Te ne haragudj rám. 

-Oké, elég a bocsánatkérésekből. Én nem haragszom és soha nem is éreztem így - mosolygott kedvesen. Viszonoztam. -Elvagy otthon? 

-Ühüm. 

-És...meddig leszel még el? - bizonytalankodott, mire felnevettem. 

-Holnap visszamegyek, oké?

-Oké! - örült meg Taehyung azonnal. -Miattam? - tudakolózott óvatosan. Hezitáltam, de végül a kellemes melegség érzése győzött, ami valamiért eluralkodott rajtam. 

-Miattad - feleltem halkabban. Taehyung komolyabbá vált, a szemei sarkában azonban észrevettem a nevetőráncokat. 

-Minek örülsz annyira? - nevettem fel. 

-A válaszodnak - felelte vállat vonva. -Tényleg hiányoztál, Rina - sóhajtott fel. Ismét furcsán mosolyoghatnékom támadt. 

-Miért hívsz így? - ráztam a fejem értetlenül. 

-Mert miért ne? 

-Igaz. Miért ne? - kuncogtam, aztán bátran, fogalmam sincs miért, de én is hozzátettem: -Te is hiányoztál nekem - suttogtam boldogan. 

A karaktereimet mindig hazaküldöm a szüleikhez lmao
Imádom ezt a fejezetet amúgy :D <3