Engedj közel - Az esőszemű fiú

5. Haruko Haru

Először nem akarok odamenni. Semmi közöm hozzá. De aztán valahogy megsajnálom. Ahogy tapogatja vérző arcát és felszakadt szemöldökét.
- Téged aztán szépen helyben hagytak. - a pillantása zavartnak tűnik, nem ismer fel elsőre. De aztán ellenségesen kihúzza magát. Anyás mennyivel nagyobb mint én..
- Ők szarabbul néznek ki. - újra összegörnyed, a hasára szorítja a kezét.
- Gyere. - gyanakvó tekintetét látva védekezően széttárom a kezeimet - Persze nem erőszak, csak gondoltam sem elvérezni nem akarsz, sem a sulidokinak magyarázkodni. - Néhány pillanatig gondolkozik, de aztán komolyan bólint és elkezd követni.
Az épületbe beérve elgondolkozom hogy biztos jó ötlet e ez. Hisz többen is óvva intettek ettől az alaktól, bizos jó okuk volt rá. Na de azt azért mégse hagyhatom hogy elvérezzen az utcaköveken. Úgy elkalandozom hogy csak akkor térek magamhoz amikor már mindegy, hisz ott állunk az ajtóm előtt.
Ma cuccoltam be a koliba, mindenem szétdobálva vagy bőröndbe gyúrva várja hogy helyet találjak neki. Mázli hogy mivel utólag iratkoztam be, szobatársaim egyelőre nincsenek. Amúgy a szobám egész okés, a legfelső emeleten van, ezért a többi emelettel ellentétben lambériás, nagy gerendák futnak hosszában a plafonon. Egy adag ruhát átteszek a székről az ágyra, és lenyomom rá a nagydarab srárot. Fel kell túrnom néhány dobozt fertőtlenítő meg kötszer után, de végül csak megtalálom. Azt még elég jól viseli hogy vizes vattával mosom a felszakadt szemöldökét meg a száját, de a fertőtlenítős anyag elől gyanakodva elhúzódik.
- Ne hisztizz már. Inkább nekem kéne tőled félnem. - mondom. Felvonja felszakadt szemöldökét, de felszisszen és inkább visszaengedi.
- Mikor tanultál meg így sebet ellátni? - kérdezte amikor már majdnem végeztem. Nem biztos hogy el akarom neki mondani.
- Néha.. düh rohamaim vannak. Utána sokszor én látom el őket. - egy darabig elgondolkozva néz rám, majd olyat mont amire összeszűkül a szemem.
- Kattos vagy cicám? - úgy vigyorog fel rám mint aki nyert a lóttón. Jól megnyomom a sebet a szemöldökén. - Héé! Most komolyan bántassz egy sérültet? - válaszképpen megdobom egy adag jégzselével, hogy borogassa az oldalát.
- Végeztünk, akár le is léphetsz. -megpaskolom a fejét, és hátat fordítva neki elkezem elpakolni a gyógyszeresdobozt. Ez nagy hibának bizonyul. Hirtelen közvetlenül a a fülem mellett megérzem a teste melegét.
- Ugyan cicám tényleg azt hitted hogy itt hagylak köszönet nélkül? - leheli a fülembe. Kiráz a hideg és hányingerem lesz. Reflexből vágom gyomorszájon, mire megtánntorodik és visszahuppan a székre. - Ááh basszus. - súrolgatja a pontot ahol megütöttem, még a könnye is kicsordul. Biztos szép kis zúzódást okoztam. - Azt hiszem mára eleget kaptam.
- Együtt vagyok valakivel. - hazudom szebrebbenés nélkül. Érzem hogy kezd elborulni az agyam.
- Hát persze. - rosszul vagyok ettől az arckifejezéstől - Na és mióta?
- Hat hónapja. - karba tett lézzel, felszegett fejjel állok előtte, de a francba, nem hisz nekem. Látom a szemében.
- Na és jó az ágyban? - elkezd lüktetni az ér a nyakamon. Sürgősen ki kell tennem innen.
- Na jó, köszönöm ezt a tartalmas beszélgetést, de mostmár mehetsz haza. - elslisszanva mellette szélesre tárom az ajtómat. Menj már ki az istenért. Ha felrobbanok, nem vállalok felelősséget a katasztrófáért. Annyira sietek hogy majdnem a sarkára csukom az ajtót. Ahogy egyedül maradok újra feltúrom a dobozokat és előszedem a piruláimat. Sajnos ezek a gyógyszerek iszonyú drágák és nagyon eltompulok tőlük, ezért csak olyankor merem használni őket ha tényleg nagyon szükség van rájuk. Nem szeretném ha anyának még ezért is költenie meg aggódnia kéne. De ez a mai nap egy kicsit sok volt.
Víz nélkül nyelem le, mintha az életem függne tőle. Bizonyos értelemben függ is. Ekkor viszont halk kopogást hallok. Pont a legjobbkor, kössz univerzum. Nem jutok el az ajtóig, az kinyílik. A cuki csattos fiú áll ott, kedvesen mosolyog. A jó életbe, most fogom elcseszni.
- Szia Haruko-chan. - beljebb jön, de nem csukja be az ajtót. Kacsóit takarosan összefogja maga előtt. Jé milyen hosszúak az ujjai. Koncentrálj Haru, éppen beszél hozzád. - Gondoltam segítek berendezkedni. Én már végztem a szobámmal, és - nem hagyom hogy befejezze. Nem is hallom amit mondok, de tudom hogy ordítok. Lassított felvételben látok mintent, de a kép néha akad. Olyan mintha a testem külön életet élne. Nem veszítem el teljesen a tudatomat mint amikor tényleg beüt a katasztrófa, így viszont pontosan látom az arcának minden rezdülését. Először a megrökönyödést, az ijedtséget, aztán mondhatok valamit ami tényleg betalál mert a szeme könnyes lesz. Az ajtócsapódást és a lábdobogást sem hallom ahogy végigrohan a folyosón. Elcsesztem. Az egyetlen emberrel aki kedves volt velem, elcsesztem. Gratulálok Haru.
Úgy ruhástul nyúlok végig az ágyon. Amíg várom hogy a bogyó hasson és álomba taszítson, érzem hogy nekem is folyni kezdenek a könnyeim. A francba már hogy ilyen lassú ez a szar.