Engedj közel - Az esőszemű fiú

27. Haruko Haru

Arra ébredek hogy fázom. Kell egy kis idő mire felfogom hogy Rei nincs mellettem. Fájdalmasan megdobban a szívem, de azzal nyugtatom magam hogy bármi történt is tegnap este, nem vagyunk összenőve. Nem kell megmondania hova megy vagy mit csinál mielőtt megcsinálja. Amúgyis, értem fog jönni ahogy mindig.

Hát nem jött értem.
Késve esek be a terembe, túl sokáig vártam rá az ajtómat szugerálva. Bocsánatkérések és hajlongások közepette iszkolok hátra a helyemre, közben Reit keresem a tekintetemmel, de nincs a teremben. Biztos edzés után zuhanyzik. Még mindig igyekszem elfojtani a kitörni készülő pánikot. Leülök a helyemre és igyekszem a tanárra figyelni, de másodpercenként kétszer az ajtóra kapom a tekintetem.
Aztán az óra vége felé kivágódik az ajtó és megjelenik Rei. A gyomrom liftezni kezd, az arcom felforrósodik, majd elfehéredik, a lábaim zsibbadni kezdenek. Rei lazán vigyorogva sétál be a terembe, oldalán Nanami vonul aki feltűnően igazgatja a ruháját és a haját, a nyaka ki van szívva. Majd viháncolva elnézést kér a tanártól. Kétségbeesetten próbálom elkapni Rei tekintetét, de csak egy pillanatra sikerül, mielőtt megcsókolja Nanamit. Az osztály tapsolni meg csujogatni kezd. Mintha a szívem darabokra törését ünnepelnék. Legszívesebben elsüllyednék. A tanár rebbenti szét őket, nem akarják elengedni egymás kezét, mintha fájdalmas lenne az elválás. Mint Michelangelo Ádám teremtése című festményén.
Takeshi nem ül mellém, a Nanami mögött ülő semére mordul, mire az azonnal átadja a helyét. Mindenki mosolyog, az álompár újra összejött. Csak nekem maszatolják nem kívánt könnyek a betűimet ahogy a füzetlapra csöppennek.
A lelkem vére újra folyni kezdett.

Az idő ólomlábakon jár, megváltás a csöngő. Kell néhány perc hogy annyira összeszedjem magam hogy felálljak és odamenjek hozzá. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, bizonygatom hogy biztos csak félreértés, hogy nem csak képzeltem a tegnap estét és hogy nem vagyok őrült.
- R..Rei. - Semék veszik körül, a nevetés abbamarad ahogy odalépek. A padja tetején ül, távolságtartó értetlenkedéssel néz rám - beszélhetnénk?
- Ja. ja mondjad. - felbiccent. A fejem pedig lángba borul.
- Úgy értem négyszemközt. - az ajkai gonosz mosolyra húzódnak, én meg kezdek kétségbe esni.
- Nem vagy az ukém cica. Szivesen megduglak a mosdóban ha ezt szeretnéd, de nincs mit megbeszélnem veled. - egybefüggő röhögés a reakció, én pedig megint azt kívánom hogy nyíljon meg a föld és nyeljen el, minél mélyebbre, lehetőleg örökre. Egyedül a társaságban álló Sato nem nevet a többiekkel. Ezt Takeshi is észreveszi, felé is fordul. Valamit lekommunikálnak szemmel, majd Takeshi várakozásteljesen Sato szája elé tartja a kezét, mire az beleköpi a rágóját. Meghűl az ereimben a vér. Ez vajon azt jelenti...? - Jó cica. - Satot a pólója nyakánál fogva vonszolja ki a teremből, igaz nem ütközik különösebb ellenállásba. Mindenki húú zik körülöttem, de én csak állok ott üveges tekintettel.