Engedj közel - Az esőszemű fiú

11. Haruko Haru

Folyamatosan fészkelődök Yuki-kun ölében. A combján ülök, így szerencsére nem kell nekidőlnöm meg ilyesmi. Iszonyúan zavar a keze a derekamon, de nincs mit tenni, muszály megmutatni a nagytömegnek hogy elkeltem, nem lehet ígényt tartani rám csak úgy, nem szabad berángatni az öltözőbe, sem fogdosni a fenekem sorban állásnál, vagy olyan mocskosul perverzen bámulni a mosdóban ahogy egyesek csinálják.
- Sajnálom. - Yuki bocsánatkérő tekintetét látva megesik rajta a szívem. Nagyon rendes srác, kis gondolkodás után beleegyezett hogy segítsen nekem. Persze kicsit aggódott Toya miatt, de különben nem adott nagy hangot az aggájainak.
- Ígérem igyekszem minimumra venni. - szeretném megnyugtatni, megköszönni neki ezt az egészet. De csak egy ideges mosolyra futja. Érzem, ha megszólalnék, elsírnám magam. Hiába vettem be előre a nyugtatót, remegnek a lábaim. Végre megjelenik Toya is. Vidáman csicseregve teszi le a táskáját a padra és leül Yuki-kun másik combjára. Gyors csókot váltanak, majd úgy beszélgetnek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és nem bámulna minket mindenki. Fogalmam sincs miről van szó. Annyira koncentrálok Yuki minden kis mozdulatára, nehogy pánikrohamot kapjak, hogy húsz perc alatt annyira sikerült kiszakadnom a gondolataimból, hogy Toya biztató mosolyát és  "ügyi vagy" tátogását elkapjam. Yukinak nem mondta el a tegnapi beszélgetésünket. Ezért nagyon hálás vagyok. Yuki csak annyit tud, hogy nem igazán szeretem az érintéseket, és a múlt hét incidensei után amikoris megbámultak, utánam kiabáltak és letapiztak, nem bízom a semékben.
Csengő előtt kicsivel Yuki felkísért minket a termünkbe. Mind a hárman megálltunk az ajtó előtt. Gyors csók Toyaval, majd eljön az igazság pillanata. Muszály. Csak egy puszi. Toya bátorító szemébe pillantok, majd fel a magas fiúra, akit meg kell csókolnom.
- Ne félj. - suttogja, csak a szájáról tudom leolvasni. Bizonytalanul bólintok.
Összeszorított szemmel várom hogy belém csapjon a villám, de csak nem akar megtörténni. Egy lepke pillányi homlokpuszit kapok, és Yuki már nincs is ott. Csodálkozva Toyara nézek, aki szomorkásan mosolyog.
- Hát nem könnyíted meg a dolgát tudod-e?
- Tessék? - bsétálunk a terembe.
- Yuki nagyon érzékeny srác. Nem tudna bánttani senkit, erőszakosnak meg még távolról sem nevezhető. Te meg rettegsz. És ez őt is megijeszti. - elgondolkozva pakolászom elő a holmimat.
Amikor Takeshi Rei beballag a terembe, megfagy a levegő. Toya igyekszik úgy állni, hogy minnél inkább kitakarjon az ijesztő vérben forgó szemek elől, de nem bizonyul elég nagynak. Igazából nincs is rá szükség, mert Takeshi mond valamit az osztálynak, amit nem hallok a fülemben doboló vértől, majd odasétál a helyére, és ledobja magát a székre. Nem vagyok benne biztos hogy itt van vége ennek a történetnek.